A szerkesztő előszava
Szőnyi Gábor
TANULMÁNYOK
A gyakorlat kérdései
Adrigán Erzsébet, Békési Beáta, Campos J. Anna, Hódi Ágnes, Rajnik Mária: Küszöbperspektíva I. – II.
Áttekintő tanulmány
Kovács Zsuzsa, Szabó Csaba: Onkopszichológia a XXI. század elején – új kihívások előtt
Kincsesház
Szőnyi Gábor: Csoportvezetői tevékenység Magyarországon 1984. A Magyar Pszichológiai Társaság felmérése (zárótanulmány), Budapest, 1985. II.
Kutatási tanulmány
Colette Chiland, Anne-Marie Clouet, Michèle Guinot, Bernard Golse, Pierre Jouannet, Patrick Revidi: „Újnemű” apák és gyermekeik. II. Fordította: Sebes Anna
Módszertani tanulmány
Bedő Ilona, Papp Tímea: Fent és lent, fényben és sötétben. A fizikai környezet és a dinamikus szenzoros integrációs terápia kapcsolata
SZAKMAI KÖZÉLET
Viták, hozzászólások
Vita: Tegeződjünk vagy magázódjunk? Avagy hogyan szóljunk egymáshoz a terápiás és tanácsadói helyzetben? – Berger Noémi Justin Móni
Álláspont – szakmai vezetők a pszichoterápiás ellátásról II. – Németh Attila Urbán Éva
Hírek
In memoriam Csirszka János – Szombathelyi Éva
Beszámolók
Konferenciák – Mihalik Árpád
Könyvismertetés – Osváth Péter
Gyöngyszemek – Bokor László
Szakmai programok
Szerkesztőségi közlemények
A szerkesztő előszava
A „szakmai közélet” 12 éve szerves része a Pszichoterápiának. Ugyan nincs éles határa annak, hogy mit sorolunk a szakmához – nagyjából azt a széles kört, ahol a pszichoterápiákra épülő munkamódnak, gondolkodásnak szerepe van – igyekszünk olyan kérdéseket bevonni viták, interjúk, beszámolók, levelek, állásfoglalások formájában, melyekről azt gondoljuk, hogy sokakat érintenek, érdekelnek, s melyek tanulmány formájában kevésbé tárgyalhatók. Igyekszünk kérdezni, közvetíteni, tájékoztatni – a vélemény formálása az olvasó privilégiuma.
Áprilisi számunkban a terjedelem a tanulmányok javára billen fel; a tárgyalt kérdések egy része azonban nyugodtan helyet kaphatna a „szakmai közélet”-ben is.
A szakma helyzetéről sokfélét gondolunk, nem függetlenül attól, hogy melyik részén helyezkedünk el. Folytatjuk a megkezdett sorozatot, melyben állami, kormányzati szerveknél felelős funkcióban lévő kollegákat kérdezzük, hogyan látják a pszichoterápia helyzetét, mit tartanak jónak, mit változtatandónak, örömmel véve a sarkos, világos, vitára ingerlő állásfoglalást. Németh Attila és Urbán Éva hozzászólása megfelel ezeknek a kívánalmaknak; gyakorló és leendő, képző és képzendő terapeutának, tanácsadónak egyaránt érdemes elgondolkoznia rajta.
A vita a tegeződésről és magázódásról békés vizekre visz, hétköznapi technikai kérdést tárgyal – ami a terápiás-tanácsadói kapcsolatban azért megizzaszthatja a szakembert, a kultúra vonatkozó változása élezheti a generációs ellentéteket.
Új rovatunk, a csipkelődéstől nem egészen mentes „gyöngyszemek” olyan görbe tükör kíván lenni, amibe senkinek sem árt időnként belepillantani, például saját honlapját, hirdetését mások szemével is elolvasni. A szándék jobbító, meg arra is ösztönöz, hogy ne vegyük magunkat a kelleténél komolyabban.
Amit érdemes komolyan venni, az például Adrigán Erzsébet, Békési Beáta, Campos J. Anna, Hódi Ágnes, Rajnik Mária közös tanulmánya az anya-csecsemő megfigyelésről. A pszichoterápiás kapcsolat elmélete és gyakorlata számára talán ez az irány hozta a legtöbbet az elmúlt évtizedekben, segítette leginkább az interperszonális (fejlődés)lélektan mélyebb megismerését, újragondolását. Ha lehetne, akkor az anya-csecsemő megfigyelést tenném elsősorban kötelezővé minden pszichológusnak, terapeutának, pszichiáternek, pszichológiát egyetemen oktatónak.
Gyerekekről szól Chiland és munkatársainak kutatási beszámolója is, aminek második részében mélyedhet el az olvasó. A gyerekek a longitudinális vizsgálat szerint jól vannak, jól fejlődnek, miközben olyan szülők nevelik őket, olyan családban („családban”) nőnek fel, ami kemény politikai-társadalmi megosztás tárgya a legtöbb országban, sok helyen kemény dilemma, értékrendi ütközés elé állítva a szakembereket is.
Szakmai – vagy inkább ellátási – határterületre kalauzol Kovács Zsuzsa és Szabó Csaba. Az onkopszichológiai ellátásról minden elmondható, csak az nem, hogy jelenlegi mértéke, szervezettsége, beépültsége a sokszakmás munkacsoportokba kielégítő. Fontos látni, mi van, mi működik, mi lehetne, s már a szakmai közéleti részbe tartozna a vita, a szakmai szervezetek és szereplők állásfoglalása, hogy mi kellene a társadalmilag elvárható működéshez. A témához kapcsolódik a tervezetten a júniusi számban a „kincsesház” rovatban megjelenő összefoglalás Herman Erzsébettől és Berlin Ivántól. Ők 1981-ben tekintették át a pszichoszomatika és a családterápia helyzetét – harminc év után se tudunk túl sokat hozzátenni, sajnos.
Szerzőként furcsa kommentálni a csoportvezetői tevékenységről 1984-ben készült, most újra megjelent kutatási összefoglalót. A történet része, hogy magam erről a munkáról már régen elfeledkeztem, Hidas György hagyatékából került elő egy példa (köszönet érte Hidas Gergelynek). Számomra érdekes benne, hogy annak idején 4 évvel a szervezett képzés (csoportpszichoterápiás szemináriumok) elindulása után egy nagy szakmai szervezet kíváncsi volt arra, hogy néz ki a csoportterapeuta képzés és gyakorlat, merre kellene továbblépni.
Egy felmérés a maga táblázataival elég száraz tud lenni, de elgondolkoztató, ha összehasonlítjuk, változott-e a szakmai kép, a szakmai helyzet az elmúlt 30 év alatt?
Végül üde színvolt Bedő Ilona és Papp Tímea módszertani tanulmánya. Azt mutatják be, hogyan tudják a körülmények – pince vagy emelet – meghatározni egy terápiás módszer jellegzetességét, s hogyan lehet a feltételekből adódó nehézségeket módszerfejlesztésbe szublimálni.
Jó olvasást kívánok.
Szőnyi Gábor
Tanulmányok kivonata
A gyakorlat kérdései
Küszöbperspektíva I-II.
A csecsemőmegfigyelés haszna a terápiás munkában
Adrigán Erzsébet, Békési Beáta, Campos J. Anna, Hódi Ágnes, Rajnik Mária
A csecsemőmegfigyelés elméleti és gyakorlati bemutatásával szeretnénk betekintést adni abba, hogyan segíti ez a módszer a megfigyelőt a terápiás készségek kialakításában, s a terapeutát a mindennapi terápiás munkában. A csecsemőmegfigyelés évtizedek óta számos országban része a pszichoterápiás és pszichoanalitikus képzésnek, kiegészítve ezzel a saját élmény, a szupervízió és az elméleti képzés komplex rendszerét. Izgalmas tapasztalat annak a sajátos pozíciónak a megteremtése, amelyben a megfigyelő belül érezheti magát egy megfigyelt családban, s ily módon, érzelmileg bevonódva, de mégis bizonyos távolságtartással – a „küszöbön” –, a megfigyelői pozíciót fenntartva lehet jelen.
A résztvevő megfigyelés, melynek módszerére épül a csecsemőmegfigyelés, egy nehezen körülírható beállítódás elsajátítását jelenti. A pszichoanalitikusok közül elsőként Sullivan fogalmazta meg, hogy az analitikus kapcsolatban szintén jelen van a résztvevő megfigyelői attitűd, amennyiben az analitikus, mint megfigyelő érzelmileg bevonódik, és interakcióba kerül a pácienssel, ugyanakkor képes arra, hogy magát a bevonódást egy külső perspektívából is szemlélje. A csecsemőmegfigyelés esetében a megfigyelőre hat, amit a családban tapasztal, közben folyamatosan monitorozza a saját érzéseit, egyben igyekszik nem kimozdulni megfigyelői pozíciójából. Nem kezdeményez interakciókat, nem vonódik be a család életébe, miközben jelenlétével kétségtelenül hatást gyakorol arra. a megfigyelőnek a kibontakozó lélektani térben is meg kell találnia a helyét.
Kulcsszavak: résztvevő megfigyelés – csecsemőmegfigyelés – terápiás készség – interszubjektivitás
Áttekintő tanulmány
Onkopszichológia a XXI. század elején – új kihívások előtt
Kovács Zsuzsa, Szabó Csaba
Az onkopszichológia az elmúlt három évtizedben jelentős utat járt be. Bizonyítást nyert a lelki tényezők, az egészségmagatartás, az életmód jelentősége az onkológiai betegségek kialakulásában és a gyógyulási folyamatban. Mind a klinikai tapasztalatok, mind a kutatások igazolják, hogy a lelki támogatás, a széles körű pszichoszociális ellátás csökkenti a betegek sérülékenységét, segíti a kórfolyamathoz való alkalmazkodást, a megküzdést, jelentős mértékben javítja az életminőséget. A betegek részéről megnyilvánuló erőteljes szükséglet és a kutatási eredmények ellenére az onkopszichológiai szakszolgáltatások alulreprezentáltak az onkológiai ellátásban. A XXI. század elején a rákgyógyítás komoly kihívás előtt áll – az epidemiológiai vizsgálatok szerint a daganatos betegségek száma az elkövetkező két évtizedben várhatóan megkétszereződik. Tanulmányunkban összefoglaljuk az onkopszichológia fejlődésének fontosabb állomásait, és bemutatjuk a nemzetközi szakirodalom alapján széles körben alkalmazott pszichoterápiás módszereket, a jelentősebb kutatási eredményeket, valamint a gyakorlati terápiás ajánlásokat.
Kulcsszavak: onkopszichológia –pszichoszociális intervenciók – spirituális növekedés – túlélés
Kincsesház
Csoportvezetői tevékenység Magyarországon 1984.
A Magyar Pszichológiai Társaság felmérése (zárótanulmány), Budapest, 1985.
2. rész
Szőnyi Gábor
1982-ben a Magyar Pszichológiai Társaság elérkezettnek látta az időt arra, hogy empirikus vizsgálatot kezdeményezzen az egyre gyorsabban terjedő csoportmódszerek szakmai hátterének tanulmányozása céljából. A kutatás érdekében, a Magyar Pszichológiai Társaság együttműködésre kérte fel a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökségét valamint a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságát, bizottságot hozott létre, és annak három tagját (Hidas György, Komoly Judit, Szőnyi Gábor) megbízta a kutatás kivitelezésével. A zárótanulmányt Szőnyi Gábor elkészítette, de a helyzetkép nem került közlésre.
A tanulmányt három évtized távlatából is jelentősnek találjuk, és megjelenését fontosnak tartjuk. Átfogó képet ad a nyolcvanas évek csoportvezetői gyakorlatáról, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek azóta sem vesztettek időszerűségükből. Láncszeme lehet a szakmai önismeretnek, és adatokat szolgáltat azoknak a kutatóknak, akik szeretnék megvizsgálni, hogy hogyan és hová fejlődött a csoportmódszerekre épülő gyakorlat. Olyan összehasonlításokra ad lehetőséget, amelyek láthatóvá tehetik a fejlődés ütemét, irányát, a képzés által felvetett dilemmák alakulását. Ezek alapján választ kaphatunk arra, hogy a csoportmódszerek terén megtörtént-e a váltás az extenzív fejlődésről a professzionalizálódás irányába.
A szerkesztő
A tanulmány egy 1984-ben készült kérdőíves felmérés adatait mutatja be. A vizsgálatot a Magyar Pszichológiai Társaság azzal a céllal kezdeményezte, hogy kutatási adatok alapján kapjon rálátást a csoportvezetői tevékenység elterjedtségére, az alkalmazási területekre, a használt módszerekre, valamint a csoportvezetők képzettségére.
A vizsgálat során alkalmazott kérdőív zárt és nyílt kérdések segítségével gyűjtött adatokat a személyi változókra, a csoportvezetői tevékenység körülményeire, a csoportvezetésben való jártasságra, a képzettségekre, valamint a felkészültség önmegítélése. A tanulmány 309 értékelhető kérdőív adatainak értékelésre épül. Ezeket a három említett társaság tagsága, valamint azon hozzájuk csatlakozott csoportvezetők szolgáltatták, akik egyik társaságnak sem voltak tagjai.
A tájékozódáson túlmenően a felmérésnek az volt a célja, hogy információkat szolgáltasson a csoportvezetés szakmai hátterének kidolgozásához.
Az adatok feldolgozása és értelmezése nyomán megtudhatjuk, hogy a válaszolók több, mint 75 százaléka fontosnak találta a szakmai nyilvánosság és a szakmai identitást erősítését, igényelte a csoportvezetői regiszter elkészítését. Ráláthatunk az általános professzionális és a csoportvezetői karrier összefüggésére, az alkalmazási területek megoszlására, a csoportvezetők alapképzettségére, a módszerek használatának gyakoriságara, kitűnnek a legelterjedtebb és legrégebben alkalmazott módszerek, érzékelhetővé válik a szakma Budapest-centrikussága. Elemzésre kerülnek a képzés összetevői, kiderül a rendszerezett elméleti felkészülés hiánya és a szupervízió kritikus helyzete, megtudhatjuk, hogy a csoportvezetők 30 százaléka tartja magát tanulmányi-sajátélmény csoportok vezetésére (is) felkészültnek. A tanulmány szerzője jelzi a legégetőbb problémákat és körvonalazza a továbbfejlődés irányait.
A tanulmányt két részben, de változatlan formában közöljük, csupán a decimális beosztást hagytuk el. Az első rész a csoportszcénát tárgyalja, míg a második a csoportvezetők képzettségének elemzésével, valamint a felkészültség önmegítélésével foglalkozik.
Kulcsszavak: csoportvezetői tevékenység – csoportmódszerek alkalmazási területei – használt módszerek – csoportvezetők képzettsége
Módszertani tanulmány
Kutatási tanulmány
„Újnemű” apák és gyermekeik II.
Colette Chiland, Anne-Marie Clouet, Michèle Guinot, Bernard Golse, Pierre Jouannet, Patrick Revidi
A Cochain Kórház CECOS Központja (Centre d’Etude et de Conservation des Oeufs et du Sperme) (Petesejtek és spermák kutató- és megőrző központja) 1999-ben olyan programba kezdett, amely az eredetileg transzszexuális férfi (transman) élettársának donor általi művi megtermékenyítését (IAD) szolgálja. A projektet számos fenntartás fogadta, amelyeket egy etikai bizottságban vitattak meg. A felmerült kérdések a következőkre vonatkoztak: a transman mentális egészségére, arra, hogy képes-e az apaszerepre, és lehetőségük lesz-e a gyermekeknek a normális fejlődésre, különös tekintettel nemi identitásuk alakulására. Felajánlották a szülőknek, hogy a gyerekek fejlődését folyamatosan nyomon követik, hogy megtudják, vajon a felvetődött kifogások valóban megalapozottak-e. Ha igen, a programot félbe kell szakítani, de ha nem megalapozottak, a program folytatódhatna, sőt, javasolhatnák annak kiterjesztését a többi CECOS-ra is. A szülők elfogadták, hogy a gyermekek fejlődését folyamatosan nyomon kövessék. A szülőkkel legelőször a gyermek egyéves korában konzultáltak, ezt követően pedig minden második évben. 2000-től 2010-ig 42 gyermek (28 fiú és 14 lány) született 29 pártól. 2010 végéig 24 gyermek folyamatos nyomon követése történt meg, a többit pedig a következő évben szándékoztak vizsgálni. A követési vizsgálatból kiderül, hogy ezek a párok nem homoszexuális és stabil párok: az apa kompetens apaként viselkedik; viszont a pénisszel nem rendelkező apák azonosulnak kultúrájuk férfias és paternalista értékeivel. Ami a gyerekeket illeti: jól vannak, megfelelően fejlődnek, elégedettnek tűnnek az életükkel, és, összhangban biológiai nemükkel, fiúknak vagy lányoknak érzik magukat. A szülőknek azt javasolták, hogy mondják meg az igazat a gyermekeknek a donor általi művi megtermékenyítésről (IAD-ról), illetve az apa transzszexualizmusáról. Az IAD-dal kapcsolatban semmilyen probléma nem merült fel. Ami a transzszexualizmust illeti, bármennyire is vágytak arra az apák, hogy beszéljenek erről a gyerekkel, nem tudták, hogyan mondják el neki; az egyik apa készített egy rajzos könyvecskét, ami segített az apáknak abban, hogy egyszerű szavakkal beszéljenek a gyermekkorukról, úgy, ahogyan azt megélték, mivel az apáknak gyakran igen nehezére esett, hogy erről természetesen tudjanak beszélni. Nincs okunk megbánni, hogy a transzszexuális férfiak számára lehetővé tettük az apaság megélését. Érdekes lesz látni, hogyan élik majd meg gyermekeik saját kamaszkorukat.
Kulcsszavak: transzszexualizmus – mesterséges megtermékenyítés donorral – apaság –társadalmi nemi identitás – gyermekek nyomon követése
Fent és lent, fényben és sötétben
A fizikai környezet és a dinamikus szenzoros integrációs terápia kapcsolata
Bedő Ilona, Papp Tímea
A dinamikus szenzoros integrációs terápia (továbbiakban: DSZIT) hatásmechanizmusa a valóságosan átélt különböző érzékszervi és mozgásos élményeken keresztül megszerezhető tapasztalatokra épül, éppen ezért nagy jelentősége van a terápia fizikai környezetének. A DSZIT sajátos adottságai közepette a gyermek testében és lelkében felidéződhetnek és elrendeződhetnek, integrálódhatnak korábbi tapasztalatai. A terapeuta értő jelenlétében kipróbálhat új problémamegoldási módokat, rátalálhat személyes erőforrásaira és egyéni fejlődési lehetőségeire. Tanulmányunkban e terápiás környezet fizikai tulajdonságai és a terápiás történések összefüggéseit vizsgáljuk. A DSZIT szempontjából legfontosabb fizikai tényezőket gondoltuk végig, úgymint a tér, idő, ritmus, fény és sötétség, s összefüggésüket a terápiás keretben zajló lelki munkával. Két terápiás helyszínt mutatunk be: míg az egyik a „süllyedés, lemerülés” és a mindennapitól való elhatárolódás élményét, addig a másik az „emelkedést” és a mindennapi közegbe való vizuális és auditív belesimulást hívhatja. Végül elgondolkodtunk azon is, milyen hatással van a változó környezet és helyszín a gyerekek, a terapeuta és a szenzoros integrációs terápia szempontjából.
Kulcsszavak: valós tapasztalat - fizikai környezet – inkubáció – terápiás helyszínek
Vissza az előzőre