Merényi Márta: Mozgás- és táncterápia

A tanulmány a mozgás és táncterápia kialakulását, fejlõdését taglalja. Megvilágítja a modern tánc és a táncterápia szerves összefonódásának jelentõségét. Ismertet néhány táncterápiás módszert, az elmélet és gyakorlat összefüggésében. Összefoglalja a Magyarországon kifejlesztett mozgás- és táncterápia elméleti hátterét, metódusát és alkalmazási területeit. Kitér a képzés és kutatás jelenlegi helyzetére és a felmerülõ kérdésekre, lehetséges válaszokra.

Kulcsszavak: modern tánc – testi tapasztalat – improvizáció – testtudat – implicit kapcsolati tudás – testi szintû reflektív funkció

“A táncos teste a lélek fénylõ manifesztációja.”
Isadora Duncan

A táncterápia kialakulása, fejlõdése

A 20. század elsõ felében a modern tánc kialakulása magában hordozta a táncterápia jövendõ megszületését is. A modern táncirányzatok a balett szigorú, rigid formavilágával szemben az ember szabad, spontán és kreatív önkifejezésének igényét képviselték. Az individualitáson túl az egyetemes emberi létezéssel járó érzések, küzdelmek, félelmek mûvészi kifejezésének igénye jelent meg. A táncos és a közönség közötti kapcsolat intenzívebbé, érzelmileg telítettebbé vált. E modern mozgás- és táncirányzatokat mûvelõ táncosok egész személyiségükkel táncoltak. Az önkifejezéshez hozzátartozott a kísérletezõ, improvizációra épülõ mûhelymunka. Az elsõ táncterapeuták mind modern táncosok, elõadómûvészek voltak (Levy 1992, Trautmann-Voigt 2003).

A táncterápia fejlõdésében nagy lépés volt, hogy 1966-ban, Amerikában létrejött az elsõ szakmai egyesület, amely meghatározta a táncterápia lényegét. Az Amerikai Táncterápiás Egyesület (American Dance Therapy Association, ADTA) definíciója szerint “a mozgás és tánc pszichoterápiás alkalmazása az egyén érzelmi, kognitív és testi integrációját segíti” (Levy 1992. 15. o.). Az egyesület az elméletében-gyakorlatában helytálló táncterápiás metódus kialakítását tûzte ki célul. A táncterápia úttörõi módszerükbe folyamatosan beépítették az adott korban megszületõ pszichológiai elméleteket. Így jöttek létre a különbözõ pszichoanalitikus és humanisztikus pszichológiai iskolákra épülõ táncterápiás irányzatok.

A modern tánc kezdete és hozzájárulása a táncterápia kialakulásához

Isadora Duncan ír táncosnõ (1878-1927) a régi görög színház eszközeihez, forma- és érzésvilágához visszatérve új táncnyelvet, “szótárt” keresett. Mezítláb táncolt, és a természetes, alapvetõ emberi érzéseket kifejezõ mozdulatokat kutatta. Személye nagy hatással volt a modern táncterápiás iskolák fejlõdésére. (Levy 1992, Press 2002).

Amerikában 1920 körül jött létre a híres Denishawn-tánciskola, ahol sok modern táncos kezdte pályáját, többek között Martha Graham, és Marian Chace, aki a táncterápia úttörõje volt (Levy 1992).

Európában is hasonló fejlõdés ment végbe, Mary Wigman (1886-1973) vezetésével. Munkáját az erõs, direkt táncstílus, a tiszta érzések kifejezése és a közönséggel való kommunikáció jellemezte (Press 2002). Wigman improvizatív technikája, és tanítványaival végzett munkája a 20-as években a táncterápia korai formájának tekinthetõ (Levy 1992).

A modern tánc áramlatai Magyarországot is elérték. Dienes Valéria (1879-1979) a 20-as évek modern magyar mozdulatmûvészetének egyik megteremtõje volt. Erõsen hatott rá Bergson filozófiája és Raymond Duncan ókori görög mozdulatvilágot életre keltõ mozgásrendszere. Kidolgozta orkesztikának nevezett saját komplex rendszerét. Matematikai és filozófiai tudását integrálva geometrikus testmodellt épített fel. Tisztában volt mozgásmûvészete terápiás hatásával. Az akkori Mozdulatkultúra Egyesület és az Orkesztikai Társaság alapítója. A 40-es évek végétõl mozdulatmûvészetét tiltották, ami “mûvészi torna” név mögé rejtõzve élt tovább. A 80-as évektõl módszerét tanítványai, követõi továbbfejlesztették, ma is alkalmazzák. (Lenkei 1993).

Néhány jelentõsebb táncterápiás módszer

A táncterápia úttörõi

Marian Chace (1896-1970), táncos, koreográfus és elõadó a táncterápia “nagyasszonya”. Erõsen hatott rá Sullivan interperszonális személyiségelmélete. Alapfeltevése az volt, hogy az ember személyisége és én-érzése (sense of self) a környezetével történõ interakciókban illetve ezen interakciók észlelésén keresztül fejlõdik. Chace a csoportban történõ táncterápiának napjainkban is aktuális szemléleti és gyakorlati alapjait, értelmezési kereteit teremtette meg.

Õ dolgozta ki például a terapeuta és a páciens interakciójában fontos tükrözés (kinesztetikus empátia) technikáját (Levy 1992).

Mary Whitehouse (1911-1979) módszere kifejlesztéséhez Mary Wigmannál folytatott intenzív tánctanulmányai és saját jungi analízise képezte az alapot. A wigmani improvizációs technika és a jungi aktív imagináció integrációjából egyedülálló elméleti és gyakorlati tánc- és mozgásterápiás módszert fejlesztett ki. Ez az úgynevezett autentikus mozgás, mely nem más, mint a jungi “aktív imagináció” mozgásban való megnyilvánulása. Szerinte a tánc terápiás alkalmazásával – szelftudatosság nélkül – a személyiség mélyebb rétegeihez lehet eljutni, egészen a mozgás forrásához. “Movement-in-depth” kifejezéssel írta le ezt a dimenziót. Megközelítése szerint a terápiás kapcsolatban fontos, hogy a terapeuta bízzon saját intuíciójában, és segítse páciensét is e képesség fejlõdésében (Whitehouse 1979). Mary Whitehouse munkája nagy hatással van a mai jungiánus táncterapeutákra.

Franciska Boas a ’40-es években kezdett kreatív táncot tanítani gyermekeknek a Bellevue Pszichiátriai Kórházban, New Yorkban. Gyermekekkel való munkájában Schilder testképzet (body image) koncepcióját alkalmazta. Schilder definíciója szerint a testképzet nem más, mint a testnek az elmében, szenzoros érzékelések által keletkezett képe. Franciska Boas a gyermekpszichiátriában és saját táncstúdiójában végzett munkája során a pszichoanalízisében szerzett tapasztalatait és a különbözõ pszichoanalitikus koncepciókat ötvözte a tánccal. (Levy 1992). Boas a gyermekpszichiátriai osztályon gyakran tapasztalta, hogy a gyerekek testképe torzult. Ennek megváltoztatása céljából imaginációt alkalmazott. Boas négy alapvetõ koncepcióval járult hozzá a korai tánc- és mozgásterápiás elméletekhez. Ezek a következõk:

  • a pszichomotoros szabad asszociáció fogalma,
  • a mozgás által elõidézett fantáziaanyag pszichoanalitikus értelmezése,
  • az egészséges testképzet helyreállítása mozgásban megtapasztalt új élmények sorozatán keresztül,
  • annak felismerése, hogy mozgással is lehet érzelmeket elhárítani.

A táncterápia következõ generációinak képviselõi

Elaine Siegel a ’60-as években kezdte táncterápiás pályáját. A táncterápiát teljes mértékben pszichoanalitikus kontextusba helyezte, integrálva az elméleti és metodikai szempontokat. Az áttételt tekintette a legfontosabb eszköznek ebben a növekedési folyamatban. Siegel szerint a mozgásterápia a pozitív áttételen keresztül segíti a páciens fixációs pontig történõ regresszióját, ezután lehet átdolgozni korábbi konfliktusait. Kiemeli a táncterápiában a mozgás-improvizáció, és a pszichoanalitikus kezelésben a verbális szabad asszociáció közötti hasonlóságot, megjegyezve, hogy mindkét módszer a tudattalan érzések és gondolatok feltárását célozza.

Úgy vélte, hogy a külsõ forma, mint a ballett, a flamenco vagy a modern tánc is a szelf, az egyén korai éveinek autentikus kifejezésévé válhatnak e stílusok vizuális és testi tapasztalatain keresztül, és a tudattalan jelzéseihez kötõdhetnek. Siegel saját tapasztalatai: a ballett szigorúan intellektuális kontrollja és a primitív táncok tisztán érzelmi kiáradása vezették õt el oda, hogy megtalálja a tudatos és tudattalan hatások egyensúlyát és integrációját. Nemcsak a személyiség tudattalan aspektusaira figyelt, hanem ugyanúgy foglalkoztatta az egyén énfunkcióinak fejlõdése és megõrzése is (Siegel 1984, Levy 1992).

Zoe Avstreih a tárgykapcsolatelméletek és a szelf-pszichológia eredményeit építette be munkájába. A fejlõdés folyamatát helyezi a középpontba, Mahler individuáció – szeparáció koncepcióját véve alapul. Kiemeli a fejlõdés során a kontaktpercepció (bõrérzékelés) távoli percepcióba (a távolabbi tárgyak látás, hallás és elmozdulás útján történõ észlelésébe), való átmenetének fontosságát és ennek megnyilvánulását a táncterápiás munka téri szervezõdésében. Ebben az összefüggésben fontos, hogy a táncterapeuta megtalálja a megfelelõ térbeli távolságot a beteggel való kapcsolat megalapozásában. Winnicott “elég jó anya” és anyai tükrözés elméleteit is integrálta munkájába. A táncterapeuta szelfje közvetlen alkalmazásával, azaz saját testi-lelki egységén keresztül segítheti rekonstruálni a korai fejlõdés tapasztalatainak néhány hiányzó aspektusát (Levy 1992).

Diane Fletcher a test-érzés tapasztalására fókuszált, amit “testi tapasztalat”-nak nevezett el, és nagyon eredeti gondolatmenettel szelf-pszichológiai kontextusba helyezett, kiemelve a táncterápiában a szelfélmény fizikális és mentális fejlõdésének plasztikus folyamatát (Fletcher 1979). Szerinte a belsõ események fizikálisan reprezentálódnak mint érzetek (szenzációk), miközben a test maga is mentálisan reprezentálódik mint képzet vagy képek sorozata. Amikor a pszichikai zavar megjelenik, a képek torzulhatnak vagy blokkolódhatnak. A testi tapasztalások intenzív integrálódásán keresztül az egyén torzult testképe változhat, és Fletcher szerint ez az egyik fõ terápiás hatása a táncterápiának. A terápiának meg kell nyitni az utat az asszociáción keresztül megvalósuló tapasztalatok számára. Fletcher a testi tapasztalatok tudatosításával lassan felkészíti a pácienst, hogy elõször képes legyen figyelni e tapasztalatokra, és ez a figyelem indítja el az asszociációkat: képeket, érzéseket, gondolatokat, amelyek tovább differenciálják a testi tapasztalatokat. Azaz, ha az egyén képessé válik asszociációkra, fantáziálásra, gondolkodásra önmagáról, akkor elindul a szelf különbözõ aspektusainak integrálódása. A tapasztalat, a megfigyelés és a cselekvés összekapcsolódása, valamint a szelf aspektusainak egészleges szervezõdésébe való integrálása az elsõ lépés a szelf-tudatosság és a szabad választás felé. Erõteljes hasonlóság fedezhetõ fel Fletcher gondolatmenete és Stern szelf-fejlõdésrõl alkotott elmélete között.

Joan Chodorow táncterapeuta és jungi analitikus a táncterápia nagyon fontos alaptételét fogalmazza meg: a tudatosság és a tudattalan irányába történõ mozgást. A mozgás segítheti az énhatárok és a kontroll funkciók megerõsítését, illetõleg a mélyebb regresszív állapotok megjelenését. A pszichotikusoknak a tudatosság érzésére van szükségük. A napi realitás és a mozgásos tapasztalat erõsíti az énhatáraikat, segíti a valóságosabb testkép fejlõdését, és erõsíti a tudatos nézõpontot. Ép énfunkciók esetében a mozgást, mint a tudattalan megnyitásának módját alkalmazza. A tudattalan explorálása és a tudatossal való integrációja nála is Jung aktív imagináció metódusán alapszik. (Chodorow 1991).

A Magyarországi mozgás- és táncterápia elméleti háttere

A Magyarországon kifejlesztett mozgás- és táncterápia (a továbbiakban MTT) pszichoanalitikus szemléletû, feltáró és korrektív pszichoterápiás módszer. A korrekció testi és verbális átdolgozás útján történik.

Az MTT elméleti hátterét a pszichoanalitikus tárgykapcsolati, az új szelfpszichológiai és kötõdéselméletek, az idegtudományok és az élettan vonatkozó ismeretei képezik. Másik bázisát a modern táncirányzatok, testtudati rendszerek, a 20. századi kísérleti színházi alkotó mûhelyek tapasztalatai és elméletei alkotják. E tudások az MTT kontextusában, koherens látásmódban és gyakorlati munkamódban találkoznak.

Tapasztalati, testtudati technikai alapok

Azok a testtudati rendszerek és tánctechnikák, melyek a test természetes tudására és megismerésére építenek, a teljes személyiség jelenlétét feltételezik, azaz a test-lélek-szellem egységében gondolkodnak. Az MTT elsõsorban a kontakt improvizáció és a 20. századi kísérleti színházak tapasztalati és elméleti tudásából merít.

Steve Paxton a ’60-as évektõl induló posztmodern táncirányzatok egyik meghatározó egyénisége. Több táncos társával dolgozta ki a kontakt improvizáció módszerét. Az emberi test, a gravitáció, a tér törvényszerûségei, a sebesség, az erõ kérdései foglalkoztatták. A kontakt improvizációnak nincs meghatározott koreográfiája. A szabad tánc teret ad a mozdulatok megszületésének, lehetõségeinek kutatására. A mozgásos kísérletezés emlékeztet a korai tapasztalatok világára. A finom érintések bõringerlésétõl az erõteljesebb fizikai kontaktusig (talaj, másik ember), a mély izom és ín receptorainak ingerlésével, a térérzékelés legkülönbözõbb minõségeinek átélésével a fizikai és az érzelmi válaszkészség egyszerre fejlõdik, párhuzamosan a testtudattal és az improvizációs készséggel, valamint differenciálódik a belsõ testkép.

Az MTT folyamatában a testtudati munkát átszövi ugyanez a kísérletezés. A spontaneitás, az önindította mozgás öröme és biztonsága, a keresés, a felfedezés izgalma energetizál, és a nehezebb lélektani állapotokban is fogódzót, hátteret jelent.

A kontakt improvizáció nemcsak táncosokat, hanem széles tömegeket ért el, mozgalommá vált. Elérhetõvé lett vakok és mozgássérültek számára is. Magyarországon a Bliss Alapítvány keretei között, a Dance Ability módszer alkalmazásával mozgássérültekkel folytat táncterápiát Bóta Ildikó.

A 20. századi kísérleti színházi alkotó mûhelyek tapasztalatait és elméleteit is meg kell említeni, elsõsorban Peter Brook, Jerzy Grotowski és Nagy József munkásságát. Ami közös e forrásokban, az improvizációra épített, a fizikális és lélektani állapotokat kutató kísérleti munka, ami a hiteles színészi alkotást és a közönséggel való találkozást szolgálja. Ez tartalmazza a színész személyiségének, tudattalan impulzusainak a feltárását, ami megalapozza a tudatosabb, mélyrõl fakadó színészi játékot (Brook 1999, Vekerdy 1999, Grotowski 2000).

A testi tapasztalás és az énfunkciók kapcsolata

Az én-funkciók primer összetevõi többek között a mozgás és érzékelés. Ezek idegélettani hátterének ismerete nélkülözhetetlen. (Kulcsár 1993, 1996). A testi tapasztalás és az énfunkciók térélménnyel való összefüggésének pszichoneurofiziológiája is idetartozik (Kállai 1998, 2002, Merényi 2001). E tudások a konkrét testi technika, metodika alapjait képezik.

Lélektani elméleti háttér

Az MTT a pszichoanalitikus, különösen a tárgykapcsolat- és a késõbbi szelfpszichológiai elméletekre épül, amelyek a személyiségfejlõdésben a korai, preverbális idõszak fontosságát hangsúlyozzák, kiemelve az anya-gyerek kapcsolat elsõdlegességét (Bálint 1994, 1999, Winnicott 1999). A páciens tárgykapcsolati reprezentációs világának fontos aspektusai a terápiás kapcsolatban áttétel, a terapeuta oldaláról viszontáttétel formájában jelennek meg, ezért ennek értése, kezelése, és értelmezése terápiás értékû (Ferenczi 1996, Bálint 1994, Sandler 1973).

Pszichoanalitikus megközelítésben a regresszió jelensége hordozza annak a lehetõségét, hogy korai élményeink mintázata felszínre kerüljön, és hozzáférhetõvé váljon a terápia számára. Bálint hangsúlyozta, hogy a regresszió kialakulását a beteg problematikáján kívül a terápiás kapcsolat határozza meg. A megfelelõ terápiás miliõben, az úgynevezett jóindulatú regresszió talaján indulhat el az újrakezdés, azaz a korrekció (bizonyos határokon belül). Bálint fejtette ki azt is, hogy van olyan preverbális korai én-dimenzió, ahol a korai duálkapcsolat, azaz az anya-gyerek illeszkedés zavarai “alaphiba” formájában zárványként õrzõdnek, és ha a regresszió ezt a szintet eléri, a szavak elvesztik kommunikációs jelentõségüket, ami egészen másfajta jelenlétet igényel a terapeutától. Ilyenkor nem az értelmezés, de nem is a regresszió kielégítése, hanem a bizalom, értõ figyelem az a mód, ami segíti a páciens újrakezdését (Bálint 1994).

Bion konténerfunkció-, Winnicott holding- és tükrözés-koncepciói is felhívták a figyelmet a terápiás kapcsolatban az érzelmi terhelhetõség fontosságára. A páciens fájdalmainak, szorongásainak elviselését és megismerését a terapeuta tartalmazó és tükrözõ funkciója segíti (Gergely 1998, Winnicott 1999).

Az MTT központi kérdése a verbalizálhatóság tartománya. Egyrészt a mozgás segíti a preverbális személyiségrétegekhez való hozzáférést, és a szimbolikus, verbális módon való feldolgozást készíti elõ. Másrészt létezik olyan preverbális és nem verbális belsõ mintázatunk, ami kizárólag mozgásos – testi szinten munkálható meg. Az elsõ esetben a terápia a tudattalan, elfojtott konfliktusok, érzések, emlékek feltárását jelenti, a másodikban a nagyon korai (és késõbbi nem verbális) tapasztalatok testi-mozgásos korrekciója valósul meg.

A kötõdéskutatások, a csecsemõ-megfigyelések, a kognitív pszichológia és a memóriakutatás újabb eredményei a mozgásos úton megmunkálható és soha nem verbalizálható, nem szimbolizálható élményvilág létezését támasztják alá. Pontosan ez a mozgásterápia választott “nyelve”.

Memóriakutatások

A memóriafajták anatómiai és funkcionális elkülönítése finomította a pszichoanalitikus gondolkodást. A hosszútávú emlékezés explicit memóriarészében tárolódnak az élettörténeti, illetve az epizodikus és verbális emlékek, melyek felidézhetõek, átdolgozhatóak, tudatosak, vagy a tudatosság számára elérhetõek, valamint képi vagy verbális formában reprezentálódnak. Az implicit memória része a procedurális memória, ahol a lassan elsajátított motoros, percepciós és kognitív készségek tárolódnak. (Kulcsár 1996, Simon 2001, Petõ 2001). Az implicit memória tárolja a traumákhoz fûzõdõ elfojtott, vagy lehasadt érzelmeket is.

A csecsemõ idegrendszerében késõbb és fokozatosan érnek azok a struktúrák és pályák, amelyek az explicit memória hordozói. A korai emlékezést, az anya-gyerek kapcsolat mozgásos, érzelmi aspektusait az implicit memória rögzíti. Ez képezi a Stern és munkatársai (Pethõ 2001, 2003, Tényi 2000) által elnevezett “implicit kapcsolati tudás” idegrendszeri alapját. A csecsemõ-megfigyelések és a memóriakutatás eredményei alapján a preverbális szelférzetek szervezõdése megelõzi a fantáziaalkotás kognitív képességének kialakulását.

Az implicit emlékezés nem tudatos, elõhívása nem akaratlagos, hanem a beíródás körülményeit utánzó ingerek spontán módon hívják elõ. Ez az emlékezet nem szimbolikus természetû. Figyelemre méltó, ahogy Kandel felosztja a tudattalant: 1. elfojtott vagy dinamikus tudattalan, 2. tudatelõttes tudattalan, 3. procedurális, vagy implicit tudattalan (Gerevich 2000). A procedurális tudattalan fedi a procedurális memória fogalmát. Ez az énnek olyan tudattalan része, mely nem elfojtás vagy belsõ konfliktus eredménye, hanem az implicit memória mûködésének következménye Az implicit memóriában tárolódnak a korai élmények.

A táncterápia kontextusába helyezve ez azt jelenti, hogy van egy olyan élménytartomány, mely nem tudatos, nem verbalizálható, de mozgásos-testi tapasztalás útján elérhetõ és átdolgozható. Ez lehetõséget teremt az MTT terében e kapcsolati tudás, azaz a korai kapcsolati élmények reprezentációinak nem verbális úton történõ megjelenítésére és korrekciójára.

A csecsemõkutatások implicit kapcsolati tudásra vonatkozó aspektusai

Stern szerint a szelf-fejlõdés aktív folyamat, azaz “önmagunk alkotása” történik a kötõdés terében. Az alakuló preverbális szelférzetek a csecsemõ és az anya között zajló finom interakciók mintázatát képezik, percepciók, affektusok, cselekvések formájában (Stern 1985). Miközben a csecsemõ fiziológiai, érzelmi állapotainak szabályozása történik, a “szelf és a másik” elkülönítésének képessége is fejlõdik. Gergely és John S. Watson szerint az empatikus és megfelelõ szülõi érzelem reflektív tükrözése nemcsak a csecsemõ érzelmi állapotának közvetlen szabályozásában fontos, hanem érzékenyíti a csecsemõt saját kategoriális érzelmi állapotaira, és reprezentációépítõ funkciója is van (Gergely 1998). Ha ez a szabályozás megfelel a csecsemõ igényeinek, megtanulja felismerni és elkülöníteni saját állapotait, így a másik személy elkülönítése is megvalósul.

Alapvetõ életfolyamatainkat olyan érzésformák kísérik, amelyek egész életünkben jelen vannak, akár tudunk róluk, akár nem. E vitalitásaffektusok élményeink nem megfogalmazható, affektív minõségei, amit az aktivációs kontúr terminussal lehet kifejezni (például az anya hogyan fogja meg, hogyan teszi tisztába gyermekét). Az absztrakt festészet, modern zene és modern tánc vitalitásaffektusaink kifejezõdései. E folyamatban fontos az amodális percepció jelensége, ami azt jelenti, hogy a csecsemõ idegrendszere képes arra, hogy egyes érzékleti modalitásokat átfordítson egy másikba az inger intenzitása, ritmusa, idõbeli lefutása mentén. Így a csecsemõ különbözõ szenzoros élményeit egységes tapasztalatba képes integrálni. Az egységes élmények absztrakt módon reprezentálódnak, aktivációs kontúrok alapján, az amodalitás képessége révén (Stern 1985).

A csecsemõ “anyával való együttlétének” sémái (Stern 1994), a köztük zajló interakciók (mozgások, érintések, cselekvések intenzitásai és az idõbeli viszonyai) invariánsai alapján szervezõdnek és raktározódnak.

Mindehhez illeszthetõ a kötõdéselméletek néhány fontos gondolata. A kötõdés-viselkedés szükséges az életben maradáshoz, az érzelmi biztonsághoz. Ahogy láttuk, a csecsemõ állapotainak szabályozása kapcsolatban történik. Bowlby (e téma elsõ kutatója) nevezte el belsõ munkamodellnek az elsõ életév kapcsolati történéseinek tapasztalatát hordozó reprezentációs modellt (Halász 1998). E munkamodell alapján kötõdési típusok különíthetõk el a csecsemõk szeparációra adott válaszait megfigyelve (Ainsworth, in: Fónagy 1998). Fónagy fejti ki, hogy a biztonságos kötõdés szükséges a megfelelõ reflektív funkció kialakulásához, azaz a saját és másik mentális állapotainak vágyak, célok, érzelmek mentén történõ elkülönítéséhez, vagyis az emberi kapcsolatokban való eligazodáshoz (Fónagy 1998).

Az implicit kapcsolati tudás hozzáférhetõsége a preverbális szelférzeteken keresztül történhet, melyek nem oltódnak ki a fejlõdéssel (Stern 1985), csak háttérbe szorulnak. Általuk meghatározott élménymódjaink azonban egész életünkben jelen vannak, és hatásuk nem tudatosan, de érvényesül. Az MTT épít e nem verbális szelférzetek szelfélményt alakító lehetõségére. A testtudati és kapcsolati munka egyik feltételezett hatásmechanizmusa, hogy e szelférzetek mozgásos, testi szinten történõ aktiválása, alakítása s a vitalitás affektusok mentén történõ affektív hangolódás az implicit kapcsolati tudás fokozatos, finom átépülését segíti.

A mozgásterápia folyamata

A mozgásterápia folyamatát szervesen összefüggõ munkamódok: a testtudati valamint a kapcsolati munka, az alkotás folyamata és a verbális feldolgozás alkotják.

Testtudati munka

A testtudati munka során a figyelmet a testi tapasztalások percepciójára irányítjuk. A testtudati munka természetébõl fakadóan sajátos figyelmi állapot alakul ki. Pszicho-neurofiziológiai szempontból a tudati állapot módosulása jön létre, a jobb agyfélteke mûködésbeli dominanciájával, ami kedvez a képi gondolkodásnak, az érzelmi elérhetõségnek, a térérzékelés finomodásának. Ebben az állapotban el lehet jutni egy értékítélettõl mentes, hétköznapi létezésünktõl annyira eltérõ és új jelenléthez, ami kíváncsivá tesz, feléleszti a keresés, kísérletezés vágyát. A testtudati munka a test valóságára, meglévõ érzékszervi és mozgásos lehetõségeire épít. A terapeuta által megajánlott figyelmi fókusz elõsegíti a testi érzetek tudatosítását és az érzetekre történõ reagálást, azaz a testi szinten megvalósuló reflektivitást. Figyelmünket tehát érzékelésünk és mozgásunk változására irányítjuk, ily módon jön létre a mozgásérzékelés folyamatos tudatosítása. A legkisebb belsõ mozgásos történéseket is “monitorozzuk”. Így követhetõ például az egyensúlyi állapotot vagy a járást lehetõvé tevõ izomtónus-változás.

Ezekben a helyzetekben az intenzív figyelmi állapot szinte teljesen betölti a tudatunkat. Folyamatos önészlelés és önfelfedezés zajlik, érzékszervi és mozgásos aktivitásba ágyazva. A különbözõ, sokszor töredezett, változásban lévõ tapasztalások egységes folyamattá szervezõdnek, és e folyamat maga átélhetõ. Saját mozdulataink, testünk, érzéseink, az idõ és a tér birtokba vétele indulhat el.

A súlyosabb szelfélmény-zavarban szenvedõ pácienseket a közös testtudati tapasztalás tudja megsegíteni: a partnerrel történõ közös testtudati munkát például az idõbeliségre, az érintésre, a támaszra, ritmusra vonatkozó instrukciók indítják el.

A testtudati munka lehetõséget ad a belsõ testkép differenciálódására, a mozgásrepertoár bõvülésére, és az improvizációs készség fejlõdésére.

Kapcsolati munka

A kapcsolati munka során egyszerre figyelünk a saját mozgásunkra, szándékainkra és a másikéra. Folyamatos finom hangolódás történik. A társakkal való mozgásos kapcsolatban átélhetõ a “szelfszabályozó másikkal” való kölcsönösség és elismertség élménye.

A csoport terápiás tere az eredeti kötõdés terét mintázza. A testi szintû reflektív mûködés nyitja meg az utat ahhoz, hogy hozzáférjen addig önmaga elõl elzárt tapasztalásaihoz, érzelmeihez. A páros vagy hármas együttmozgások során egymás mozgásformája, izomtónusa, mozgás iránya, mozgás sebessége, térbelisége (térhasználata) mentén folyamatos, a test valóságosságán alapuló élménymegosztás történik. Ez az élmény azonnali tapasztalás, törése azonnal észlelhetõ, újraépíthetõ. A közös élmény valóságos tapasztalása olyan érzelmi biztonságot teremthet, ami egyre nagyobb játékteret enged. A kapcsolódási módok és a kapcsolati törések sokfélesége jelenik meg, válik átélhetõvé és kibírhatóvá. Így aktivizálódik tehát az implicit memória, azaz a mozgás során a személy rátalál egy korai élménytömbre, amelybõl mint háttérbõl fokozatosan bomlik ki az aktuális érzet-érzés élmény.

A testi érzetek, észleletek megtartó szövete az, amire felfûzõdhetnek és kirajzolódhatnak múlt és jelen érzései, fantáziái, az emlékek, gondolatok. Ebben a biztonságos játéktérben jelentéssel telítõdhetnek a kapcsolódások, egyre megformáltabban élhetõk újra és dolgozhatók át. Az áttételi viszonyok artikulálódnak, és a csoporttagok egymással és a vezetõkkel lejátszhatják és átépíthetik legfontosabb kapcsolati témáikat.

Az MTT csoportban a kapcsolódás és az egyedüllét állapotainak hullámzása, váltakozása történik. A kapcsolati munka után mindig lehetõséget kapnak a csoporttagok egyedüli munkára, a kapcsolatban megtapasztaltak mozgásos és térbeli felidézésére, beépítésére, továbbfejlesztésére. Azaz a szeparáció-individuáció mahleri értelemben is átdolgozható, ez az MTT egyik nagy lehetõsége. Az egyedüllét a közös történések legfontosabb élményeinek beépítését is elõsegíti, lehetõséget teremt az egyedüllét “megtöltésére” (ez pszichotikus és borderline patológiájú paciensek gyógyításában alapvetõ fontosságú).

Az alkotás dimenziója

Alapfeltevések

Az alkotás a terápiás folyamat szerves része, amely kezdettõl fogva jelen van, fejlõdik, és a terápiás folyamat elõrehaladtával egyre inkább láthatóvá válik.

Láthatóvá válása

  • a személyiség nem verbális élménytartományában már megtörtént korrekciók következménye,
  • a pszichoterápiás feldolgozás képi és verbális minõségeinek aktívabbá válását is jelenti a személyes történet, a narratíva elõtérbe kerülésével, megmunkálhatóságával,
  • a tudatosodási és a kreatív folyamat találkozását jelzi.

A testtudati és kapcsolati munka során, ahogy fejlõdik a test integrált egészként való élménye, ahogy gazdagodik a térhez és a másokhoz való kapcsolódás képessége, úgy nõ a páciens improvizációs készsége, és a kezdetben rendezetlenül felszínre kerülõ mozgásanyagok egyre árnyaltabban, differenciáltabban formálódnak meg. A csoport terében egyre hosszabb, és tisztább mozgásimprovizációk, táncok születnek. A mozgás szimbolikus aspektusai is tisztulnak. A különbözõ (egocentrikus, allocentrikus, projekciós) terekben a fejlõdõ mozgásos témák ismételt átdolgozása újabb és újabb transzformációs lehetõséget teremt (Kállai 2002, Merényi 2001, 2003).

A kiemelt tér

A csoportfolyamatban a figyelem fókuszában álló, a csoport által definiált, kiemelt térben történõ improvizáció az alkotás legdifferenciáltabb módja. A kiemelt térben, egy tudatosan vállalt helyzetben, a többiek figyelmének erõterében megvalósuló mozgásimprovizáció olyan terápiás átdolgozás, ahol a tudatosodási és a kreatív folyamat találkozik. Pszicho-neurofiziológiai szempontból a jobb és bal féltekei aktivitás egyensúlya jön létre.

Összefoglalva a kiemelt tér terápiás értékét hordozó tényezõket:

  • A kiemelt tér megtöltése a páciens jelenlétével, mozgásával.
  • Az alkotás élménye.
  • A mozgásos anyag szimbolikus szinten történõ megmunkálása.
  • A térbe helyezõdés – térbe kerülés a belsõ viszonyok tisztázását segíti elõ.
  • A terapeuta és a többi csoporttag jelenléte – figyelme egyrészt megtartja, másrészt hitelesíti, és közös élménnyé teszi a kiemelt térben megvalósuló mozgás-alkotást.
  • A megbeszélés e közös élményanyag további feldolgozását segíti.

A verbális feldolgozás illeszkedése az MTT folyamatába

A csoportülés megbeszéléssel kezdõdik és zárul. A megbeszélés magában foglalja:

  • a mozgásos tapasztalatok felidézését, az azokhoz fûzõdõ asszociációk, emlékek, gondolatok megosztását,
  • a közös mozgásos élmények felidézése mentén egymásnak szóló visszajelzéseket, melyek a közös mozgásos történést visszahozzák és ezáltal is hitelesítik,
  • a mozgásban elinduló vagy megvalósuló áttételi dinamika felszínre kerülését, tisztázását,
  • a csoportfolyamat elõrehaladtával személyes narratívák kidolgozását,
  • álmok átdolgozását, a közös csoporttörténet formálódását,
  • azaz a csoportnarratívát, a terapeuta mélyítõ beavatkozásait, értelmezéseit.

Sokszor meg kell küzdeni a mozgásban átéltek után azzal, hogy a nyelvi kifejezés és az élmény között áthidalhatatlan szakadék van. Az újabb elméletek ennek az átmenetnek pontosabb megértéséhez, finomabb megmunkálásához is hozzájárultak. Súlyosabb szelfpatológiákban, nem megfelelõ gondozói illeszkedés esetén, a fejlõdésben a nyelv kialakulása inkább elidegeníti a gyermeket a valóságos tapasztalataitól, nem képes állapotainak egy részét azonosítani, ezáltal szimbolizálni, illetve verbalizálni sem. Azaz a szelf egyes részei integrálatlanok maradnak, élményeinek egy részéhez hozzáférni sem tud (Fónagy, Target 1998). Vagy “hamis szelf” fejlõdik, ami elrejti a valódi szelfet (Winnicott 1999) és ennek az “elrejtésnek” a nyelv is az egyik része. Ilyenkor a verbalitás szintjén az eredeti élmény torzul, teljesen átalakulhat, vagy elveszhet.

A mozgás folyamatában elindul a sérült vagy hiányos szelférzetek korrekciója, és a csoporttag ismételten visszaigazolást kap a közös mozgásokban saját élményeinek valóságosságáról, azaz létjogosultságáról. Így lassan meghallja, ahogy a többiek beszélnek, emlékeznek a mozgásos improvizációkra, csökken a félelme, a nyelv is az élmény részévé válik.

A vezetés

Az MTT gyakorlatában a kettõs vezetés technikája érvényesül. Az egyik vezetõ nem mozog együtt a csoporttal, kívül van, és eszköze az instrukciók adása.

A másik vezetõ a csoportfolyamatban vesz részt, és mozgásos, testi úton avatkozik be.

Instrukció

A mozgásterápiás csoportban a mozgásos folyamat, azaz a nem verbális történések igen sajátos módon, szóbeli instrukciók közvetítésével történnek. A vezetõ az instrukciókkal elindítja, követi, szabályozza a mozgásos folyamatot, és instrukciók segítségével történik a terápiás beavatkozás egy része is. Az MTT páciensei mindannyian ugyanazt az instrukciót kapják. A terápiás miliõ szabadsága azonban lehetõvé teszi, hogy mindenki a saját lelki tartalmai alapján “koreografálja meg”, alakítsa mozgását, improvizáljon. Az instrukció így töltheti be az átmeneti tárgy funkcióját.

A vezetõ az instrukciókat folyamatosan illeszti az egyének és a csoport aktuális és hosszmetszeti állapotához, így válnak a terápiás beavatkozás eszközeivé is. A vezetõ jelenlétét, figyelmét a csoport az instrukciók útján is érzékeli, a tagok instrukcióhoz való viszonya áttételi történéseket is tartalmaz. Bármilyen érzelmi viszonyulást is eredményeznek az instrukciók, a vezetõ és a tagok közötti kapcsolat fenntartásának eszközei, és a biztonságérzést erõsítik. Az instrukciók a csoport és az egyének állapotát is visszatükrözik, “tudósítanak”, így a belsõ-külsõ orientációt tovább segítik.

A közvetlen, mozgásos-testi úton történõ beavatkozás

A csoport terében, a mozgásos folyamatban részt vevõ vezetõ beavatkozási módjai:

  • jelenléte, érzelmi és fizikai elérhetõsége,
  • mozgásos kapcsolaton keresztül történõ beavatkozása.

A vezetõ terápiás interakciójának lényege a páciens legkisebb rezdülésének a lereagálása, folyamatos figyelembevétele. A páciens bizonytalan vagy határozottabb kezdeményezései is teret kapnak és detektálhatóvá, közösen szabályozhatóvá válnak. Így lehet eljutni odáig, hogy a mozgásos kapcsolatban megjelenõ frusztrációk, feszültségek, agressziók is teret kaphatnak, ezek is megoszthatókká és elviselhetõkké válnak. Eközben a páciens új mozdulatainak, mozgásos megoldásainak megjelenõ csírái kibontakozhatnak, a teljesebb, szabadabb mozgásimprovizáció megszületését segítve.

Áttétel-viszontáttétel az MTT-ban

Az áttétel kezdettõl fogva jelen van a csoporttagok egymással és a csoportvezetõkkel való viszonyában is.

A korai tapasztalatok tartományában az áttételi dinamika a mozgásban történõ affektív hangolódás, ennek megtörése és a tükrözés útján ölt testet, és kölcsönös állapotszabályozás formájában dolgozódik át. A testi és érzelmi észlelés kapacitása differenciálódik.

Ezzel egyidejûleg az artikuláltabb tárgykapcsolati mintázatok is megjelennek a terápiás térben, melyek a kapcsolati munka fontos részét képezik, és verbálisan is megmunkálásra kerülnek.

A vezetõk folyamatosan dolgoznak viszontáttételükkel. A mozgásos önismereti munka azt a készségüket alakítja ki, hogy a nem verbális és implicit kapcsolattartományban a páciens és saját késztetéseiket, fiziológiás és érzelmi állapotaikat egyaránt észleljék, monitorozzák. Másrészt a csoporttal kapcsolatos saját érzelmi érintettségeikre, fantáziáikra is folyamatosan reflektálni igyekeznek. Ez a reflektált jelenlét tükrözõdik az instrukciók megfogalmazásában.

A táncterápiára vonatkozó kutatások, a módszer alkalmazási területei

A hatásvizsgálatok elsõsorban a különbözõ mozgásprofilok: Lábán Mozgás Analízis (LMA), Kestenberg Mozgás Profil (KMP) skálái alapján a páciens változását követik a táncterápiás folyamatban (Levy 1992). Susan Loman a ’70-es évek kezdetétõl kutatásokat végzett a KMP alkalmazásával. Így fedezte fel a “hozzáhangolást”, ami hasonlít a kinesztetikus empátiához. A gyermek mindegyik fejlõdési fázisában különbözõ ritmusok válnak kiemelkedõvé, és fontossá a fejlõdési feladatok sikeres megoldásában. A KMP segítségével analizálva felismerhetõek és korrigálhatóak a szülõk és gyerekek közötti maladaptív mozgásstílusok (Levy 1992).

1989 óta évente megrendezik a KMP konferenciákat, ahol a klinikai alkalmazás és kutatás kérdéseivel kapcsolatos elõadások hangzanak el. Németországban 1994-ben volt az elsõ nemzetközi kongresszus “a mozgás nyelve” témában, ahol az ADTA is képviselve volt. 1995 óta évente tartanak Bonnban szimpóziumot az alkalmazott test-pszichoterápia témakörében. Több egyetemen folynak ígéretes kutatások. (Trautmann 2003).

Alkalmazási területek

A módszert a pszichózisok terápiájában alkalmazták elõször. A kapcsolati munka során finom korrekciók épülhetnek a torzult szelférzetek szintjén. A testtudat fejlõdésével erõsödhet a realitással való kapcsolat. Mindez megnyithatja az utat a verbális terápia számára. Az azonosulások, a csoportos interakciók fejlesztik a szociális készséget. Általában kiegészítõ terápiás formaként, de megfelelõ keretek között (a szükséges gyógyszeres kezelés mellett) önállóan is alkalmazható.

Az utóbbi években elõtérbe került a személyiség-, fõleg a borderline zavarok gyógyításában is a táncterápia. A pszichoanalitikus szemléletû táncterápia a megfelelõ szelf-tárgy reprezentáció építésében segíthet. Ritkább csoportülések mellett kombinálható egyéni verbális pszichoterápiával.

A testi tapasztalások sokfélesége, a megfelelõ terapeuta-páciens kapcsolat hozzásegíthet egy trauma elfojtott érzelmi minõségeinek felszínre kerüléséhez, illetve a teljes emlékezéshez, például PTSD esetén, bántalmazás és szexuális abuzus áldozatainál.

A pszichoszomatikus betegségek gyógyításában az érzelmek átélését, felismerését segítõ testi tapasztalatok és a testérzetek észlelése, felismerése és ezek átdolgozása állnak a fókuszban.

Autisztikus gyerekek, vakok, mozgássérültek esetében a módszer célja a terápia mellett a fejlesztés, testkép építés, és segítheti a kapcsolati dimenziók átélését.

A táncterápia személyiségfejlesztõ illetve önismereti céllal pedagógusok és segítõ szakmákban dolgozók, terapeuták nem verbális érzékenységét fejleszti.

Az alkalmazás magyarországi helyzete

A táncterápia Magyarországon a ’80-as évek elejétõl kezdett fejlõdni. Az elsõ próbálkozások nálunk is súlyos állapotú, nehezen megközelíthetõ betegek gyógyítására irányultak.

A mozgást különbözõ pszichiátriai osztályokon alkalmazták egymástól eltérõ módon, más terápiás eszközökkel kombinálva. Többek között Incze Adrienne, Merényi Márta, Szilágyi Edit, Szolimán Sáleh, Mihaldinecz Csaba, Nagy-György Attila, Nagy Márton, Rigó Péter, Riskó Ágnes, Szilágyi Edit, Tringer Katalin alkalmazott illetve alkalmaz mozgásterápiás eszközöket pszichiátriai betegekkel történõ terápiás munka során.

A terapeuta képzettsége és a keretek (milyen céllal, kiknek, milyen gyakori ülésszámmal, kombinálva, vagy önmagában alkalmazva) határozzák meg, hogy a táncterápia szocioterápiás, illetve önálló, vagy kiegészítõ pszichoterápiás módszerként végezhetõ-e. Jelenleg az MTT elsõsorban ambuláns önismereti és terápiás módszerként mûködik, pszichiátriai és pszichoterápiás osztályokon elvétve alkalmazzák.

Az addikciók gyógyításában, a Leo Amici Alapítvány Drogrehabilitációs Intézetében 10 éves múltra tekint vissza a színházterápia alkalmazása, George Baal (Balassa György) rendezõ, pszichológus vezetésével, valamint Mózes Sándor és Merényi Márta együttmûködésével. A módszer alapja a mozgásterápia, és erre fûzõdik fel a választott szöveggel történõ munka. A mozgásélmény “drog nélküli örömöt” ad, segíti a csoport kohézió erõsítését, a szövegek pedig a saját múlt feldolgozásához illetve a töredezett narratívák helyreállításához nyújtanak segítséget (Baal 2002).

A magyarországi képzés

1989-ben kezdõdött a képzés, melynek során olyan szakmai mûhely jött létre, mely kidolgozta a táncterápia elméletét és gyakorlatát. Ennek köszönhetõen alakult meg a Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület 1992-ben. Több év alatt kristályosodott ki a képzés jelenlegi formája. Az egyesület kiképzõ- és gyakorló terapeutái belsõ továbbképzõ mûhelyt hoztak létre, ahol elméleti és módszertani kérdések megvitatása, továbbfejlesztése folyik.

Az MTT olyan terápiás módszer, melyben a terapeuta a pacienssel, a csoporttal teljes testi valóságával is kapcsolatba kerül. Azaz, a személyiséget más módszereknél jobban involválja (Nagy 2001). A képzés során kellõ mélységû táncterápiás önismereti folyamatra van szükség. Pszichoterápiás szinten olyan szakember alkalmazhatja, aki a pszichoanalitikus képzettség valamelyik formájával is rendelkezik. Csoportvezetõi szinten megfelelõ óraszámban egyéni pszichoanalitikus (vagy pszichoanalitikusan orientált) önismereti folyamat is szükséges. A képzés sajátélményû szakaszában a hallgatók a mozgásos kapcsolódás, az egyedüllét, a spontán, szabad improvizáció ezerféle útját kell, hogy megtapasztalják és feldolgozzák, hogy a beavatkozások megfelelõ módozatait készségszinten tudják megvalósítani.

Az önismereti szakaszt követõen néhány testtudati technikát elõírt óraszámban kötelezõen, illetve választhatóan kell tanulni. A képzésben ezért több moderntánc-mûvész és a testtudati technikát magas szinten mûvelõ szakember van jelen, mint testtudati képzõ. Magas óraszámmal szerepel a saját csoportban történõ vezetés gyakorlása és annak kimerítõ elemzése mind technikai, mind dinamikai szempontból. Itt említem meg, hogy a képzés általános pszichoanalitikus és csoportelmélet-blokkjának egy részét a megfelelõ egyesületekkel együttmûködésben lenne érdemes oktatni. Nagy probléma, hogy nincs elég klinikai gyakorló terep a pszichiátria területén. Az oktatás, megelõzés, személyiségfejlesztés, ambuláns gyógyítás terén kezd elterjedni a táncterápia alkalmazása, így ezeken a területeken egyre több gyakorlási lehetõségük lesz a módszert tanulóknak.

A Pécsi Tudományegyetemen (Általános Orvostudományi és a Mûvészeti Kar) 2004 februárjától indul mûvészetterápia akkreditált szakirányú továbbképzés. A három szakot a zene-, a képzõmûvészet-terápiás és a mozgás-táncterápiás specializáció képezi. Ez utóbbi elméleti és gyakorlati koncepcióját egyesületünk Tanulmányi Bizottsága és kiképzõi dolgozták ki.

Magyarországon 1997 óta szervezett formában folyik a német Wilfried Gürtler által kifejlesztett Integrált Kifejezés és Táncterápia képzése is. A módszer Trudi Schoop kreatív, kísérletezõ és humanisztikus táncterápiás irányzatából származik, amely integrálja a különbözõ pszichológiai, testtudati, gyógyító rendszerek eredményeit. Az életfeladatok, életszakaszok tematizált átdolgozása történik, és egyik fontos terápiás eszköze a transzállapot tudatos használata. (Gürtler 1999).

Fejlõdési irányok az elméletképzésben, szükséges kutatások

Továbbra is feladat a modern pszichoanalitikus irányzatok, a kognitív pszichológia, a csecsemõ megfigyelések, az idegtudományok eredményeinek követése, és felhasználása. Ehhez illeszkedõ fontosabb témák lehetnek:

  • az MTT-re jellemzõ speciális csoportdinamika további kutatása, kidolgozása,
  • a terapeuta és a paciens nem verbális áttételi-viszontáttételi jelenségeinek további vizsgálata, különös tekintettel a vitalitásaffektusok mintázatába illeszkedõ affektív hangolódásra,
  • a belsõ vizuális testkép és testélmény kapcsolata, változása és annak összefüggései a szelfreprezentációk alakulásával.

Az utóbbi években gazdag tapasztalatanyag gyûlt össze személyiségzavarok táncterápiás kezelésérõl, fõleg borderline és nárcisztikus személyiségszervezõdésû betegekkel folytatott ambuláns táncterápia területén. Hasznos lenne a klinikum számára e tapasztalatok összegzése, feldolgozása.

Együttmûködés, szakmai párbeszéd

Gyümölcsözõ lehet a különbözõ terápiás módszerek szakemberei közötti párbeszéd, közös gondolkodás, egy adott jelenség több oldalról történõ megközelítése. Ennek szem elõtt tartásával szervezte meg a Magyar Mozgás és Táncterápiás Egyesület elsõ konferenciáját, ahol a meghívottak között más terápiás módszerek valamint különbözõ mûvészeti ágak (pszichodráma, pszichoanalízis, gyerekpszichoterápia, modern tánc) jeles képviselõi szerepeltek. Másik együttmûködési lehetõség az MTT eszközeinek más, akciócentrikus módszerek, például pszichodráma, családterápia által történõ felhasználása. A szupervíziós munkában a nem verbális történések elemzésében lehet párbeszéd.

MOZGÁS- ÉS TÁNCTERÁPIÁS PILLANATKÉP

A tanulmányt egy esettel zárom, mely sûrítve tartalmazza az MTT fontosabb korrekciós aspektusait. Dániel és Blanka mozgásos kapcsolati munkáját mutatom be röviden, ami egy csoportfolyamat harmadik évében zajlott.

A testtudati munka során a gerinc és a medence érzékelésével és mozgásával foglalkoztunk. Dániel egy idõ után leült a fal mellé, nem mozdult, befelé figyelt, szemét behunyta. A többiek aktívan mozogtak. Dánieltõl mintegy 5 méterre Blanka is mozdulatlanul ült. Dániel felkeltette Blanka figyelmét, aki nagyon lassú mozgással megközelítette a fiút, majd leült mellé. Hosszú ideig csak ültek egymás mellett, majd Blanka megérintette Dániel vállát, és lassan, sokszor megállva, egymáshoz érve, együtt felemelkedtek. Hol erõsen, támaszt adva, vagy gyengéden, finom érintéssel, de folyamatosan reagáltak egymásra. Olyan volt, mintha Dániel “feléledt volna”. Egyre dinamikusabb, szélesebb mozdulatokkal dolgoztak. Gyönyörû közös tánc formálódott, majd elváltak, és mindketten tovább haladtak saját megtalált improvizációs útjukon. Kívülrõl követhetõ volt a terapeuták számára, ahogy Blanka folyamatosan érzékelte Dániel állapotát, és kivárta a fiú reagálásait. Jól látható volt az a pillanat is, amikor Dániel rátalált saját mozdulataira, és ezután egymást kölcsönösen inspirálva, “értve” táncoltak.

A megbeszélés során Dániel elmondta, hogy erõsen elkezdett fájni a hasa, ezért ült le, és nem is bírt megmozdulni. Blanka közeledése, figyelme nagyon jól esett neki, és mire felálltak, hasfájása elmúlt. Most érzi, mennyit változott a három év alatt, mert úgy tudta elfogadni egy nõ közeledését, hogy nem érezte azt, neki kell alkalmazkodnia. Régebben mindig olyan hálás volt, hogy azonnal megfeledkezett saját igényeirõl, és a másik képzelt elvárásainak próbált megfelelni a mozgásos találkozásokban. Az elválásnál sem érzett most bûntudatot. Jó érzés volt elindulni a saját útján. Blankának is fontos tapasztalás volt, hogy nem kell többet nyújtania, mint amennyire képes, és már a találkozás elõtt Dánielre hangolódott. A több éves folyamatban sokszor került Blanka is olyan állapotba, hogy nem tudott mozdulni. Ilyenkor valaki mindig segített neki a csoportból. Most már õ is képessé vált erre.

Dániel már sokat dolgozott a csoportban az anyjával és a nõkkel való kapcsolatán. Erõs függése sokat oldódott, évek óta halódó párkapcsolatát le tudta zárni. A fent leírt kapcsolati munkában egyrészt Blanka megtartó figyelme és érzelmi válaszkészsége segítette hozzá az implicit kapcsolati tartományban a fiút, hogy hasfájása és szorongása oldódjon, másrészt egy nõvel új, az eddiginél autonómabb módon tudjon kapcsolódni és elválni tõle, miközben az intimitás is megvalósult, és nem kellett a másikat féltenie.

Movement and Dance Therapy

The development and progress of movement and dance therapy is discussed. The importance of the integral bond of modern dance and dance therapy is highlighted. Some dance therapy methods are outlined in the context of theory and practice. The theoretical background, methodology and applied areas of movement and dance therapy developed in Hungary is summarized. The current circumstances of training and research and the emerging issues, and possible answers are discussed.
Keywords: modern dance – bodily experience – improvisation – body awareness – implicit relational knowing – reflective function of body

Irodalom:

  1. Baal, G.: Színházterápia drogosokkal: az anyagostól a kõszínházig. Addictologia Hungarica 1: 115-124, 2002.
  2. Bálint M.: Elsõdleges szeretet és pszichoanalitikus technika I-II. Budapest, Animula 1999.
  3. Bálint M.: Az õstörés. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
  4. Brook, P.: Az üres tér. Budapest, Európa Kiadó, 1999.
  5. Brook, P.: Idõfonalak. Budapest, Európa Kiadó, 1999.
  6. Chodorow, J.: Dance Therapy and Depth Psychology. Routledge, London, 1991.
  7. Ferenczi S.: Klinikai napló. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.
  8. Fletcher, D.: Body Experience Within the Therapeutic Process: A Psychodinamic Orientation. in: Bernstein (szerk.), Eight theoretical approaches in dance-movement therapy. Kendall/Hunt, Iowa, 131-155, 1979.
  9. Fónagy, P., Target, M.: A kötõdés és a reflektív funkció szerepe a szelf fejlõdésében. Thalassa 9:5-44, 1998.
  10. Gerevich, J.: Pszichoanalízis és természettudomány. (Referátum), Psychiatria Hungarica, 15:103-105, 2000.
  11. Gergely Gy., Watson, J.: A szülõi érzelemtükrözés szociális biofeedback modellje. Thalassa 9:56-106, 1998.
  12. Grotowski, J.: Színház és rituálé. Pozsony, Kalligram, 2000.
  13. Halász A.: Csecsemõmegfigyelés-csecsemõkutatás. Pszichoterápia, 7:420-428, 1998.
  14. Kállai J., Karádi K., Tényi T.: A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája. Budapest, Tertia, 1998.
  15. Kállai J., Karádi K.: A térészlelés fejlõdése: ego- és allocentrikus téri referenciák. In: Racsmány M., Kéri Sz.(szerk.): Architektúra és patológia a megismerésben. Budapest, BIP 163-187, 2002.
  16. Kulcsár Zs.: Pszichoszomatika. Budapest, Tankönyvkiadó, 1993.
  17. Kulcsár Zs.: Korai személyiségfejlõdés és énfunkciók. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.
  18. Lenkei J. (szerk).: Mozdulatmûvészet. Budapest, Magvetõ Könyvkiadó, T-Twins Kiadó, 1993.
  19. Levy, F.: Dance/Movement Therapy: a Healing Art. American Alliance for Health, Physical Education, Recreation and Dance, Reston, 1992.
  20. Merényi M.: A tér jelentõsége a mozgásterápiában. Elõadás, MPT VIII. Vándorgyûlés, 2001.
  21. Merényi M.: Az alkotás folyamata és a tudatosodás találkozása a mozgásmûvészet-terápiában. Elõadás, MPT X. Vándorgyûlés, 2003.
  22. Nagy M.: “Kötéltánc” avagy az involváció és az absztinencia dinamikája a mozgás-táncterápiás csoportok vezetésében. Pszichoterápia, 10:35-42, 2001.
  23. Petõ K.: Az implicit kapcsolati tudás. Új szempontok a pszichoterápia hatásmechanizmusának megértéséhez. Psychiatria Hungarica, 18:217-225, 2003.
  24. Petõ K.: Az emlékezésrõl és a felejtésrõl. Psychiatria Hungarica, 16:173-182, 2001.
  25. Press, M. C.: The Dancing Self. Creativity, Modern Dance, Self Psychology and Transformative Education. Hampton Press, inc. Cresskill, New Jersey 2002.
  26. Sandler, J. Dare, C. Holder, A.: The Patient and the Analyst. The Basis of the Psychoanalytic Process. Allen U. London 1973.
  27. Siegel, E.: The mirror of our selves: Dance-Movement therapy and the psychoanalytical approach. Human Science Press, New York, 1984.
  28. Simon M., Tényi T., Trixler M.: Memóriafajták a pszichodinamikus megközelítés tükrében. Pszichoterápia, 10:332-341. 2001.
  29. Stern, D.: Une maniere de construire un nourrisson cliniquement pertinent. Rev. de Méd. Psychosomatique 37/38:15-38, 1994.
  30. Stern, D.: The Interpersonal World of the Infant. Books, New York, 1985.
  31. Tényi T., Herold R., Lénárd K.: A találkozás pillanata. Pszichoterápia, 9:117-123, 2000.
  32. Trautmann, S., Voigt : Tanztherapie, Zum aktuellen Diskussionsstand in Deutschland. Psychotherapeut 48:215-229, 2003.
  33. Vekerdy T.: A színészi hatás eszközei Zeami mester mûvei szerint. Ursa Minor Könyvek 1999.
  34. Welsh, D.J.: Martha Graham: The Other Side of Depression. American J. of Dance Therapy 13:117-130, 1991.
  35. Whitehouse, M. S.: C.G.Jung and dance Therapy: Two Major Pinciples. in: Bernstein (szerk.),
  36. Eight theoretical approaches in dance-movement therapy. Kendall/Hunt, Iowa, 51-71, 1979.
  37. Winnicott, D.: Játszás és valóság. Budapest, Animula, 1999.

Köszönet munkatársaimnak: Campos Annának, Csontos Zoltánnak, Dr. Erdélyi Ildikónak, Haász Mariannak, Dr. Incze Adriennek, Kálmán Ferencnek, Dr. Keresztúri Ildikónak, Nagy-György Attilának, Nagy Mártonnak, Stang Tündének, Vermes Katának és tanítványainknak.

Dr. Merényi Márta
merenyi.marta@freemail.hu

Vissza az előzőre