Kincsek a fiókból: szemelvények a hazai irodalom korábbi kiemelkedõ írásaiból
A „Kincsesház”-zal új sorozatot indítunk. Olyan tanulmányokat szeretnénk bemutatni ebben a sorozatban, melyek az elmúlt évtizedek során kényszerûen kéziratban maradtak, vagy olyan helyen jelentek meg, ami gyakorlatilag hozzáférhetetlen a szakmai közönség számára, miközben mondanivalójuk ma is érvényes, érdekes.
A sorozatot indító Rajka Tibor (1901-1980) tanulmány annak az 1967-68-ban tartott elõadássorozatnak volt a része, amelyik a kommunista hatalomátvétel és a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület feloszlatása után elõször adott nyilvános szereplési lehetõséget széles közönség elõtt. Az elõadások központi témájának az „acting out”-ot választották.
A kézirat elsõ oldala elveszett. Feltehetõleg bevezetõ gondolatokat és az acting out fogalom kiindulási meghatározását tartalmazta. Ezt az elõadássorozat egy másik szereplõjének, Süle Ferencnek akkori elõadásából vett meghatározással pótoljuk – akire a tanulmány során Rajka is hivatkozik. (a szerkesztõ)
Az acting out a pszichoanalízisben
Rajka Tibor
Az 1967-ben tartott elõadás kézirata alapján. A közlés Rajka Ágnes engedélyével történik, amiért ezúton is köszönetet mondunk.
„A gondolat Freudtól származik, és a pszichoanalitikus helyzetben néha bekövetkezõ, az áttétel által motivált, beszéd helyett cselekvésben (agieren) megnyilvánuló viselkedést jelenti, mely lényegében az adott helyzetben inadekvát. A fogalmat azóta többen is módosították:
1) nem csak az analitikus helyzetben jelenik meg, hanem másutt is;
2) nem csak az áttétel, hanem egyéb tudattalan komplexus is forrása lehet;
3) egyesek beszélnek acting out-ra hajlamos személyiségrõl;
4) vannak, akik a fogalmat nagyon kitágítva szinte minden impulzív, agresszív viselkedést acting out-nak neveznek.”.
(Süle Ferenc: Az acting out-ról. Elõadás, kézirat, 1967.)
Köszönjük Süle Ferenc szíves segítségét.
E meghatározások birtokában viszonylag egyszerûnek látszott a vállalkozásom teljesítése: feleletet találni arra, hogy a pszichoanalitikus módszerrel kezelt, közelrõl megfigyelt betegekben találhatók-e olyan jelenségek, amelyek leginkább az acting out fogalomkörében érthetõk meg, és ha találhatók: melyek azok? Már itt megjegyzem, hogy a szembesítéstõl nemcsak azt vártam, hogy konkrét anyagom ellenõrzi a meghatározás helyességét, hanem azáltal, hogy végigpásztázza a kórlélektani jelenségek bizonyos körét, az érintkezési és elkülönülési pontokat is szorgosabb megfigyelés alá vonja, s ez esetleg új összefüggések megismerését is lehetõvé teszi.
Az elõkészületek során azonban kiderült, hogy hiába áll rendelkezésre egyrészt a szabatos meghatározás, másrészt a megfigyelt betegek elég hosszú sora: a feladat teljesítése mégsem olyan egyszerû. Ugyanis, ha betegeimet csupán fenomenológiailag figyeltem, akkor a kórlélektani, sõt a normál lélektani történések is túl nagy számban kerültek be az acting out jelenségek körébe. Viszont, ha igénybevettem a személyiség struktúra finomabb vizsgálatának módszerét, akkor az a veszély fenyegetett, hogy az acting out jelenséget – legalább is a lezárt vagy befejezés elõtt álló esetekben – a nem elég mélyre hatoló vizsgálódás mûtermékének kell tartanom, s a felkészülésemet azzal a megállapítással kell majd lezárnom: az egész acting out problémakör a Freud által már régen felfedett, megmagyarázott, s a pszichoterápiás gyakorlat sorába beiktatott ágálás jelenségre redukálható. Így jutottam el végül is annak a módszernek az alkalmazásához, hogy a megfigyelt jelenségekbõl egy olyan sort építsek ki, amely a személyiség integrációs zavarainak különbözõ eredetû, de acting out-szerû megjelenését tartalmazza, az idegrendszeri struktúrák organikus sérülésétõl egészen a neurotikusok életforma szabályozásáig. Az így keletkezõ sorban megtalálható annak az egy-két betegnek a leírása, aki elég nagy bizonyossággal acting out jelenséget is mutat, továbbá azok a betegek is, akiknek esetében a megjelenési forma szerint acting out-ot is vélhetünk felfedezni, de amely esetekben a kórlefolyás, vagy az adott patomechanizmus kétségessé teszi, vagy kizárja a folyamat jelenlétét.
Az esetbemutatást egy neurológiai beteggel kezdem:
A 33 éves férfi beteg (észlelés: 1926-27) „influenzának” mondott betegségen esett át, melyet bizonyos karaktervonások kiélesedése és sajátos kényszerszerû jelenségek lassú kibontakozása követett.
A beteg premorbid magatartását is bohémeskedés, megbízhatatlanság jellemezte, ez a jelen betegsége kezdeti szakában is morál debilitást surló könnyelmûségbe, felelõtlenségbe csapott át (pl. a családtól elvont pénzét is elverte, baráti körében fût, fát megajándékozott). A kényszerszerû jelenségek kétféleképpen jelentek meg: síró és hiperventilláló paroxizmusok formájában. A megfigyelési idõszakban a szex kör komoly elváltozást mutatott: a nõ felé irányuló libidó kihunyt és homoszexuális tendenciák kerültek elõtérbe.
A domináló kényszer jelenség a hiperventilláció volt, melyet az jellemzett, hogy ha belekezdett a beteg a „fújás”-ba, képtelen volt abbahagyni, csak bizonyos organikus állapot bekövetkezte vetett annak véget. De csak rövid idõre: az ismétlés utáni vágy csakhamar újra fellépett. (Akcidentális megbetegedése miatt appendektomiát kellett végezni, a beteg már a mûtét napján felkelt egy óvatlan pillanatban, hogy álló helyzetben hiperventilláljon.) A beteg ez idõben gyakorlatilag már elveszítette minden külvilági kapcsolatát, de a domináns tünetét felhasználta – pszichózisra emlékeztetõ módon – bizonyos kapcsolati élmények szerzésére. Ez abból állott, hogy hiperventillálás közben az ablakhoz állott: „a világhoz fújt”, az orgasztikus állapotokról pedig oly felvilágosítást adott, hogy akkor „a világgal való egyesülés” állapotát éli meg.
Másik, nem kevésbé kényszerû, a személyiség egészébe még kevésbé beilleszkedõ jelenség a gondolati és cselekvési környezettõl függetlenül fellépõ, hirtelen kezdõdõ és átmenet nélkül végzõdõ síró-roham volt, melyet nem kísért odaillõ érzés, és amelyet nem követett megkönnyebbülés. E tünet az emóció Lange-féle meghatározásának pontos ellentéte volt: eltorzult az arc, lefelé görbült a száj, potyogtak a könnyek – emóció nélkül.
A státuszából kiemelem a mimika szegény, kissé kenõcsös arcot: a monoton, dallamtalan beszédet, a hipokinezist és a retropulziós tendenciát. – Az agy gyulladás utáni állapot kórisméjét a körülbelül 2 év múlva bekövetkezett halála után végzett boncolás eredménye megerõsítette.
Ha – elnézést kérve a kitérõért – a demonstráció kedvéért e betegre alkalmazom az acting out elfogadott meghatározását, kiderül, hogy nem tagadhatók bizonyos jelenségtani egyezések. Ilyen az én-azonosan zajló könnyelmû, felelõtlen magatartás, és – némi erõszakkal – ide sorolhatók a hiperventillációs paroxizmusok is. A síró rohamokkal azonban már nincs mit kezdenünk: kifejezetten, mint a külvilági és személyiségbeli összefüggésekbõl kiszakadt ál-emóciók leplezõdnek le.
Az acting out fogalom magyar nyelvû meghatározásához szeretnék itt hozzátenni valamit. Úgy gondolom, hogy – ebben a vonatkozásban – az „acting”-et magyarul – a cselekvés irányába eltolt értelemben – „viselkedés”-nek is mondhatjuk.
Ha elfogadjuk ezt a kiegészítést, akkor a referált beteg magatartását nem minõsíthetem acting outnak, mert az nem valósít meg viselkedési szintet. A viselkedést ugyanis több tényezõ és feltétel teszi azzá, ami: ezek között szerepelnek az intellektuális és az emocionális mûködések. E mûködések összességükben teszik a folyamatot „viselkedéssé”, mely így meghatározott irányhoz, kezdethez és befejezéshez jut. De ha viselkedésrõl van szó, ez bizonyos színteret (Süle dr. által használt kifejezés szerint erõteret) is tételez fel. Anélkül, hogy belemennék fejlõdéstani, vagy összehasonlító lélektani kérdések megbeszélésébe, egyszerûen csak emlékeztetek arra, hogy az állati „viselkedés” biológiai, az emberi „acting” pedig társadalmi térben zajlik, ami azt is jelenti, hogy az állati „viselkedés”-t elsõsorban a biológiai, az emberi „viselkedést” pedig nagymértékben a társadalmi korrelációk határozzák meg. Az állati „viselkedés” irányában, kezdetében és végében – durván szólva – egybeesik a biológiai szükségletek felléptével és kielégítésével: az emberi viselkedés – mivel társas megjelenési teret tételez fel – teljes értékû aktussá csupán bizonyos szintet elérõ tárgykapcsolatok jelenléte mellett válhat.
Tapasztalatom szerint – amint arról a továbbiakban még szó esik – ha acting out jelenségrõl van szó, akkor rendszerint kimutatható valamely zavar a tárgykapcsolatok minõségében, fejlõdési szintjében, illetve aktuális viszonylatában. E zavar a viselkedés folyamatát megfosztja az odaillõ irányítottságtól, a történési határoktól: a „viselkedés” hibás interperszonális kapcsolódás közben mintegy virtuális térben és virtuális idõben zajlik. Az eredmény ennek megfelelõ megoldhatatlanság, elintézhetetlenség, katarzis nélküliség, ismétlési kényszer.
A referált beteg esetében a tárgy kapcsolatok oly fokú fellazulása és elsorvadása forgott fenn, amely – ebben a vonatkozásban – erõsen emlékeztetett pszichózis esetében észlelhetõ viszonyokra. E beteg acting-je nem is folyt társadalmi, vagy interperszonális térben – s így ki sem érdemli e megjelölést – csupán másodlagosan kísérelte meg, autisztikus módon, ennek a megszervezését és nem is fejezett ki emberi, interperszonális szükségleteket. Mélységes regresszióról volt szó, melyben nem „meghaladott fejlõdési fázisból eredõ, a tudat elõtt rejtve maradó lelki tartalmak” nyilvánultak meg, hanem az acting maga az õsi, a tárgykapcsolatokat megelõzõ állapot volt.
Ha most ebbõl az aspektusból vesszük szemügyre a hiperventillációs kényszert, akkor azt mondhatjuk, hogy az azzal járó interoceptív érzetek kóros feltételek közt, rövidzárlatszerûen, mintegy ál-élménnyé váltak. E tüneteknek – Hermann Imre ösztönelmélete értelmében vett – örvényszerûségére már utaltam, s most ezt kiegészíthetem azzal, hogy e tünet az ismétlési kényszer jelleget nyílván éppen annak köszönhette, hogy – tárgykapcsolat nélküli, a személyiség fejlõdés kezdeti fokán zajló kielégülés lévén – nem „egyenesedett ki” irányított történéssé, hanem – mint amikor az ösztönök és emóciók dezintegrált aktusban jelennek meg – örvényszerû kifejlést mutatott. Viselkedési szintrõl tehát nem lehetett szó, következésképpen acting out-ról sem.
Kérdéses, hogy a betegséget bevezetõ, sõt azt enyhébb formában meg is elõzõ felelõtlen cselekedetei nem sorolhatók-e az acting out jelenségek közé. Az organikus szakaszban kialakult súlyos személyiség destrukció az elõbb mondottak értelmében ezt kizárja: a premorbid személyiségre vonatkozóan pedig – fejlõdéstörténeti adatok hiányában – nem tudok válaszolni.
A következõkben 40 év körüli nõbeteget mutatok be, akit a harmincas években kezeltem, és aki már elõzõen is analitikus kezelésben részesült.
Hozzám meg nem fogalmazott panaszokkal, racionalizáló indokokkal jött, s amint késõbb kiderült, ez a panaszkodni nem tudás részét képezte bizonyos blokád jelenségeknek, melyek egész magatartását, életvezetését befolyásolták és hatásuk epizodikusan, a pszichoterápiás kezelés közben is megjelent. Elsõként errõl beszélek.
Kezelés közben – egy ideig minden órán – az aktuális gondolati környezethez oda nem illõen paroxizmusok lepték meg a beteget, melyek részint dühkitörésnek, részint sírással, jajgatással járó indulati rohamoknak látszottak. A kezdet mindig robbanás- szerû volt és mobilizálódott a testi jelenségek egész sora vegetatív és mozgási jelenségek formájában. A nagyfokú motoros nyugtalanság közben nem egyszer a földre zuhant, ahol folytatta a rohamot: ilyenkor fejét is a padlóhoz verdeste. A kitörések épp oly hirtelen, átmenet nélkül szûntek meg, mint ahogyan jöttek. Lényeges: a paroxizmusokat sohasem követte – átmenetileg sem – felszabadultság érzés, megnyugvás. Többek között a katarzisnak ez a teljes hiánya adott tápot ahhoz a feltevéshez, hogy ezekben az indulatkitörésekben az össz-személyiségnek csak töredéke vesz részt.
Másik blokád jelenség: A beteg súlyos migrén rohamokban szenvedett (kifejezett objektív jelekkel). Fájdalomcsillapítót azonban sohasem szedett, de a fájdalomtól oly mértékben tudta magát függetleníteni, hogy fárasztó és felelõsségteljes munkáját (egy vállalat igazgatója volt) megszakítás nélkül folytatta.
Indulati életének volt azonban egy állandó szelepe – mondhatnám: be nem gyógyuló sipolya -, melyen át folyamatosan ürült az agresszió. A beteg ennek nem volt tudatában és azt is csupán egyes utalásaiból tudtam meg, hogy a környezete és a széles társadalmi kör, mellyel érintkezésben állott, ellenszenves, rossz embernek tartja. Ennek ellenére számtalan embert kötött magához, a kapocs azonban – egyes mazochizmusra hajló partnerektõl eltekintve – rendszerint az érdek, vagy félelem volt.
A beteget a szûk régióba beszorított indulati élete mellett a nem csillapuló, eredmény nélküli élménykeresés jellemezte. Megemlítem ennek egy-két szociális megjelenését: intrikált és hatalmaskodott minden kielégülés nélkül, segített és jótékonykodott minden öröm nélkül. Sajátos magatartási formát alakított ki, melyben az egyes indulati kifejezõdésekkel szemben ellenpólusok álltak, a kemény, keserû vagy támadó viselkedését nyájas mosollyal és szavakkal ötvözte, a féktelen uralom vágya mellett alázkodó, szolgáló szerepbe állította be magát.
Analízise folyamán az utalásokat, melyek agresszív magatartására vonatkoztak – s amely természetesen az analitikus szituációban is megjelent – mindig nagy és õszinte csodálkozással fogadta a beteg. Agresszív indulatait csak az interperszonális hatásain lemérve lehetett bizonyos tudatközelségbe hozni: õ maga manõverekkel (pl. az említett uralkodás-szolgálás) úgy formálta viselkedését, hogy az eredeti indulat motívumok önmaga elõtt leplezettek maradtak.
A betegben a sajátos emocionális élet mellett az intellektuális tevékenység túltengett. Mondhatni, állandó intellektuális riadó állapotban élt: a legkomplikáltabb helyzetekben is villámgyorsan tájékozódott és fölényes biztonsággal megtalálta a szerinte megfelelõ megoldást. Szenvedélyes vitatkozó volt: a szókincs és a kifejezõ készség szinte korlátlanul állott rendelkezésére, és természetesen a vitában a rabulisztika jelentékeny szerephez jutott.
Kifejezett gyûjtõtípus volt. Vagyonával, keresetével kitûnõen gazdálkodott, nagy értékei voltak ingatlanban és más stabil vagyontárgyakban. Csupán pénze nem volt soha. Úgy gazdálkodott, hogy az eleven napi keresetét már jó elõre betáblázta befektetésekbe. Így állott elõ az a helyzet, hogy az egyre növekvõ vagyona mellett folytonos pénzgondokkal küzdött. A pénzzel, magával nem tudott mit kezdeni, túl mozgékony, túl élõ érték volt, mintha átváltozásától, robbanásszerû megelevenedésétõl kellett volna tartani.
Mûgyûjtõ is volt. Komoly metszet- és régiség gyûjteményt tárolt lakásán, de csak tárolt, mert minden tájékozottsága mellett a mûélvezés élményét nem ismerte.
A szerelmi életben való viselkedése is megfelelt az eddig mondottaknak. Partnerül mindig vagy primitíven szabad, vagy neurotikusan szabados férfiakat választott, de ezek közt egy sem akadt, akit valamely fogyatékosság miatt ne könyvelhetett volna el alatta állónak: az egyik aggastyán volt, a másik még gyerek, ha korban megfelelt, akkor valami súlyosabb testi hibája, lelki baja, vagy szociális nyomorúsága volt. E teljes szuverenitás közben vette aztán fel a szolgáló szerepét.
Azonban az így nyert sok helyzeti elõny sem volt elegendõ ahhoz, hogy bár kit is igazából közel engedjen magához. Kereste, és a maga módján értékelte is a férfiakban a természetességet, az elengedettséget, de rögtön visszahúzódott és kibírhatatlanul agresszív lett, ha a férfi gyöngédséggel belõle is valami gyöngédséget próbált kicsikarni. Hasonlóképpen reagált, ha a férfi bármely formában megpróbált nála berendezkedni, vagy igényt talált vele szemben támasztani. Természetesen frigid volt. De, hogy a szerelmi aktus mégse legyen teljesen haszontalan idõtöltés, sport teljesítménynek, vagy valamely mozdulatmûvészeti gyakorlatnak fogta azt fel, mellyel partnerének hódolva, igyekezett annak csodálatát kivívni. Analízisünk utolsó évében, amikor a szerelmi aktusokat valamelyes érzésbeli részvét kezdte kísérni, mielõtt kifejlõdhetett volna az orgazmus, hirtelen és mélyen elaludt.
Beszédmódjáról külön is meg kell emlékeznem. Egyes – fõleg a menstruáció körüli – órákon a különben is ragyogó kifejezõ képességét még magasabb színvonalra tornázta fel, és olykor nem elégedett meg a magyar nyelv lehetõségeivel, hanem segítségül hívott még 3-4 nyelvet. A sikertelen élmény-keresés egyik, expresszív oldala volt ez, a másik – befogadó – oldalából itt csupán az értelmezésekkel szemben tanúsított magatartását említem meg. A beteg kifejezett intellektualizáló hajlama miatt csak a legszükségesebb és legérettebb helyzetekben értelmeztem, és akkor is, a lehetõ legegyszerûbb, hétköznapi nyelven. A beteg rendszerint azzal utasította ezeket vissza, hogy mindez csak séma, konfekció, melyet nem rászabtak. (Ez egyszersmind adat a sznobság lélektanához). Itt említhetõ meg az is, hogy az analízis során pubertás elõtti új emlékanyagot keveset kaptunk: az egész látencia és kora gyerekkor idejébõl mindössze néhány – már az elõzõ analízisekben megkövesedett – emlékformula állott rendelkezésre.
Amit a gyerekkoráról és gyerekkori környezetérõl megtudtam, a következõkben foglalható össze:
A betegem apja késõn házasodott és közel járt a hatvanhoz, amikor õ és a nála egy-két órával idõsebb bátyja született. Ezen kívül 5 testvére volt. Még mielõtt paciensnõm elérte volna a serdülõkort, apja meghalt, s a rá való emlékezés is elveszett az említett amnéziás ködben. Apja mindig, mint valami távoli, elérhetetlen bálvány élt az emlékezetében, aki ül a dolgozószobájában, és a különbözõ gyûjteményeit rendezgeti. A számos gyerekrõl – úgy vélte a beteg – alig tudott többet a nevükön kívül, sõt – amint az errõl szóló formula mondta – neki és ikertestvérének gyûjtõ nevük volt: az ikrek. Amikor születésnapjuk volt, látogatást tettek apjuknál, melyre így invitálta õket: most jöjjenek be az ikrek. Apjával kapcsolatban egyetlen – de jelentõs – kora gyerekkori emlék került felszínre analízisünk során: apja fekszik az ágyban és õ nagy gaudiummal próbál a hasán ugrálni, táncolni. Apja azonban csakhamar véget vet a játéknak, és ledobja õt magáról.
Anyja, mint igen finom, de sok képmutatásra és modorosságra hajló hölgy élt az emlékezetében. Amit cselekedett anyja, azt mind a látszat, a külvilág kedvéért tette: mutatós bútorokat vásárolt, mutatós ételeket tálalt, és a gyerekeket jól adminisztrált nevelésben részesítette. Megkövetelte, hogy legegyszerûbb kívánságaikat is választékosan és lehetõleg körmondatokban fejezzék ki. Olvasni valójukat elõírta és már gyerekkorukban csak az irodalom klasszikusait olvashatták. Azonban anyjuk – betegem állítása szerint – mindebbõl vajmi keveset ismert, és nyílván az sem véletlen, hogy a látszólag agyonkultúrált betegemrõl is egy órán kiderült, hogy egyetlen Shakespeare drámát sem ismer. Az adminisztratív intézkedéseken túlmenõen anyjuk sem vett részt a gyerekek életében, gondozásukat egy német kisasszonyra bízta.
Itt, ott egyéb részletek is felmerültek a távolabbi múltból. Ezeket az emlékeket azonban már, mint megkövesedett adatokat kaptam, és minden amellett szólott, hogy azok az elõzõ analízisében is már mint a hozzájuk tartozó indulatoktól megfosztott, kisikkadt képzõdmények merültek fel. Sõt jogosnak látszik annak a feltevése is, hogy az emlékek mögötti események egy részét már a történés pillanatában sem hatották át adekvát érzelmi hozzájárulások. Az adatszerûen megmaradt emlékek szerint betegem mintagyerek volt, aki meglepõ illedelmességével, udvariasságával tûnt ki, a környezetével vajmi ritkán ütközött össze: okos fensõbbséggel, vagy szolgálatkész alárendeléssel kikerülte azt.
Ezeket hallva, és a felnõttkori karakterét látva, fel kellett merülnie a kérdésnek: hol rejtõzött el benne az idétt, azaz agresszió tömeg, mely a felnõtti viselkedésének annyira irányt szabott (egyéb indulatok, érzelmek rejtekérõl nem is beszélve). Erre nézve kaptunk egy adatot: kora gyermekkorban vak dührohamai voltak, melyek során földhöz verdeste magát. (Az analízis alatti leírt rohamai ezek ismétlésének bizonyultak, s talán már itt megjegyezhetem, hogy a késõbbi – felnõtt kori – magatartásában általában felismerhetjük a gyerekkori disszociációt: szétszakadást, mint a gyerekre, s vak dühben vergõdõ gyerekre).
Az esetleírás befejezésében ki kell emelnem, hogy az emlékek felmerülése során az apával való balsikerû játék felidézése volt az egyetlen, amelynek felbukkanását odaillõ, valódinak tûnõ emóció kísérte. Ennek kapcsán szót kell ejtenem az indulat áttételes helyzetérõl is, amelyet a beteg részérõl a figyelmem és csodálatom magára vonásának igyekezete mellett fõként a harag és támadókészség jellemzett: ezzel szemben állott az ezek hatása alatt nyílván el is túlzott saját passzív, indifferens magatartásom. Az apával való játék felbukkanásának azonban – s az emlék emocionális integrálódásának is – éppen az a körülmény kedvezhetett, hogy magatartásom egybeesett az apa viselkedésével. Az emlék 2-3 éves korából származott, valódiságában nincs okunk kételkedni. De kézenfekvõnek látszik, hogy a beteg ebben az egyetlen felszínre került, kora gyerekkori, élményszerû emlékébe belesûrítette – s rám is kivetítette – mindazt a vágyat és haragot, amelyet apja iránt érzett.
Az elhangzott elõadások elég egyértelmûen kiemelték, hogy az acting out jelenségben általában olyan, a személyiség fejlõdés korábbi szakaszából származó lelki tartalmak találnak kifejezési formát, amelyek szavakban nem képesek megjelenni. Paciensnõm viselkedése azt példázza, hogy maga a beszéd is szerepelhet acting outként, ha oly nárcisztikus megszállást szenved, hogy nem a kommunikáció szolgálatában álló kifejezõ mozgást képvisel, hanem öncélú, tárgykapcsolat nélküli kielégülést. Ezért is a beteg beszéd mutatványai a pszichoterápiás munkánk közben sem töltöttek be tulajdonképpen kommunikációs szerepet, nyomukban nem járt a lelki folyamatok rendezõdése, vagy újraszervezõdése. Nem tisztult az amnézia, nem enyhült a blokád: mintegy külön csatornán át ömlött a szó, a tartalom és külön csatornán – emocionális rohamok formájában – az indulat. A beteg tehát a beszédben, a szavakban is hozzáférhetetlenül ágált, melyben némi változást csak az említett kora gyerekkori emlék felszínre kerülése, feldolgozása – és talán a saját magatartásomban is beállott enyhülés – hozott. (Tehát az történt, hogy az ágálás addig bizonyult ágálásnak, amíg azt meg nem értettem: a megértés után „indulatáttétel” lett belõle, megkönnyebbülésére mind a betegnek, mind magamnak).
A referált beteg emocionális kitöréseit úgy kíséreltem az acting out szempontjából megközelíteni, hogy arra gondoltam: az emlékezés igen különbözõ szinten jelentkezhetik pszichoterápiás munkánk közben.
Történhet olyan mûködési szinten, ahol elemi érzetek formájában hozzáférhetetlen, tudattalan rétegekkel olvad egybe, és megjelenhet oly területen is, melyhez közel fekszik a tudatosítás, verbalizálás lehetõsége.
Ha az emlékek reprodukciója valamely érzékszerv területére kivetítve zajlik, hallucinációról beszélhetünk. Az érzékelés területe szerint ezek: hallási, látási, szaglási, helyzetérzési, hõ érzési hallucinációk, paresztéziák és fájdalmak a periférián, végül a szervi, viszcerális szenzációk. A sorrend egyszersmind nagyjából megfelel a hozzáférhetõségi sorrendnek is, azzal a megszorítással, hogy az auditív és vizuális hallucinációk jelenléte, hozzáférhetõsége személyiség szerkezeti és típustani kérdés is.
Ami ezeken az emlékezés-szinteken túl van, az a vegetatívummal összeolvadó, a nem verbalizálható tudattalan tartalmakat reprodukáló – mondjuk így – „emocionális emlékezés.” A referált beteg indulati rohamait is ilyennek tartom. E paroxizmusok az acting out elfogadott meghatározásának nagyjából megfelelnének, egyet kivéve, és ez: nem érik el a megkövetelt viselkedési szintet. Bizonyos viselkedési jelleg azonban nem tagadható tõlük meg: fõleg a múltban kommunikációs funkciójuk is lehetett, de nincs meg a viselkedésnek az irányított cselekvés irányába való eltolódása, s így nem minõsíthetõ másnak, mint integrálatlan, izolált indulati kisüléseknek. Ezek a kisülések primitív fokon vitális funkciót is tölthetnek be, bizonyos vonatkozásban a fájdalmi ingertõl megszabadulni nem tudó állat irányítatlan, koordinálatlan mozgási viharához is hasonlíthatók, végsõ soron azonban – az említett okokból – nem acting out jelenségek.
Felmerül a kérdés: vajon található ezek után a betegben még valami, ami acting out-nak volna minõsíthetõ? Úgy gondolom, található: annak minõsíthetõ egész életvezetése, amely – szemben Csizmadia doktornõ bemutatott betegének mozgalmas életével – azzal tûnik ki, hogy abban azok a – nyílván már kora gyerekkortól ható – tendenciák és viselkedés minták érvényesültek, melyek egy dermedt létezésforma megvalósításához vezettek. Ebben a létezésformában másra utaltság, szükségérzet, vagy vágy nem, illetve csak érett fokú kapcsolatot nélkülözõ, elidegenedett formában jelentkezhetett. Úgy is mondhatom: ebben az életben nem történt semmi: minden csak ismétlõdött, szigorú sztereotípiák szerint. De ez a nem történés nem kizárólag elhárítás volt: utólagos végrehajtása is ez a gyerekkori parancsoknak. Gondolom, ez az utólagos engedelmesség – épp úgy, mint az utólagos tiltakozás – más esetekben is megtalálható az acting out motivációk között.
A következõkben – jóval rövidebben – három kényszerbeteget mutatok be. Az egyik – fiatal nõbeteg – kórtörténetébõl csupán az analízis egyetlen epizódját akarom felvillantani. A súlyos kételkedések közt hánykolódó beteg akutan dekompenzálódott. Nagy idõközökben, vidékrõl járt fel kezelésre: egyik héten fokozódó feszültség közben, heves motoros nyugtalanság lepte meg. A kezelésen ez inkoordinált mozgásokkal viharzó rohammá fokozódott, jaktáció közben letépte ruháját, majd ide-oda dobálva magát, hirtelen bukfencet vetett hátrafelé és az ölembe zuhant.
Az epizódot azért iktattam ide, hogy mintegy átmenetet demonstráljak az elõzõ beteg, szerintem acting out-nak nem minõsíthetõ indulati paroxizmusa és egy másik, még csak ezután sorra kerülõ beteg ugyancsak emocionális, de acting outnak minõsülû kirobbanása között. Az imént leírt jelenet éppoly irányítatlan, koordinálatlan mozgásvihar képében indult, mint ahogyan a másik (a dermedt) nõbeteg az egész rohamot végigcsinálta és be is fejezte. De itt, a befejezésével – mert azzal le is zajlott a roham – visszafelé nézve: értelmet és célt kapott, cselekvési szintre emelkedett. Azonban ezekkel a visszafelé értelmezésekkel, a célnak utólagos belemagyarázásával rossz lábon állok: épp úgy fennforoghatott a véletlen itt, mint ahogyan az elektromos ütéseknek kitett patkány is a céltalan ide-oda ugrándozás közben véletlenül ugorhat át a választófalon az árammentes területre. Ennek az epizódnak megítélését tehát nem zárhatom le egyértelmû igennel, vagy nemmel, még akkor sem, ha cselekedetében felismerhetõ volt a nagyon kézenfekvõ – gyerekkorból is eredhetõ – vágy.
A következõ epizodikus eseményt egy másik kényszer beteg dekompenzált állapotában észleltem. E férfi beteg ugyancsak iker volt és ugyancsak fiatalabb iker. Anyjának ez volt az elsõ és utolsó szülése: a gyerekágy 12-ik napján meghalt. A gyerekeket dada szoptatta és az anya húga nevelte. 7 éves korukban az apjuk feleségül vette édesanyjuknak ezt a húgát. Kényszertünetei a serdülõkor után kezdtek kibontakozni: bizonyos gondolati kényszerek és cselekvési kényszerkésztetések léptek föl. Élete indulása is hasonlított némileg az elsõ nõbetegéhez: nevelõanyjuk bár gondos, de lélektelenül pedáns nevelésben részesítette õket. Bátyja meghalt munkaszolgálatban, de betegem még az ezt követõ 15 évben is mindig többes számban beszélt magáról.
Az epizód elõzménye: egy sajátos gondolat kezdte kínozni. A gondolat ez volt: valamikor hallotta, hogy egy cselédlány megõrült, a gondjaira bízott csecsemõt megsütötte és feltálalta a szülõknek. Egyre sûrûbben kezdett ez a történet eszébe jutni, amit nappal elviselt, de éjszaka, ha eszébe jutott, nem tudott elaludni. Késõbb már rendszeresen elõjött elalvás elõtt és ekkor – egyéb kényszer félelmei leküzdésére is – altatót kezdett szedni. Az altató szedésétõl eltanácsoltam, és ekkor lépett fel a dekompenzáció keretében a sajátos epizód.
Az órára rendkívül feszülten jött, majd megindult a személyem ellen irányuló gondolatok, átkok áradata. Ez nem volt különös, gyakran oszcillált a gondolata – személyem bevonásával – az áldás és átok között. A szokatlan az volt, hogy néhány pillanatra elhallgatott, majd iszonyú ordítás tört fel belõle: olyan, amilyet soha – elmebetegtõl sem – hallottam. Az analízis korlátait eddig fegyelmezetten tûrõ beteg az ordítást követõen felkelt a díványról és megindult felém. Arca tûzvörös volt, folytak a könnyei és a különben jó tartású férfi elcsigázva, tétován totyogott hozzám, kezét kapaszkodó mozdulatba merevítve. Vagyis: kétségbeesett, segítségért könyörgõ gyerek állott elõttem.
Ez az epizód – melyet acting outnak tartok – mélyen be volt ágyazva a személyiség fejlõdés történetébe, s amelynek megértését éppen ez a jelent jól segítette. Egy csecsemõ, akinek 12 napos korában az anyja meghal, mindenképpen veszélyben van, de különösen akkor, ha van ikertársa is. A dadájuknak – amint azt a beteg hallomásból tudta – apadozott a teje, a csecsemõk táplálása gondot okozott. Irigység, féltékenység ikertestvére iránt nyíltan még sose került felszínre: úgy látszott, teljes egységet alkotott, teljes azonosságot vállalt a bátyjával. Erre különben valóságos események is kényszerítették: nevelõ anyjuk egyszerre etette õket, apjuk minden esetben együtt verte el és bordélyházba is együtt küldte õket. Bátyja halálát a beteg valójában nem is vette tudomásul, továbbra is járta az én helyett a mi. Az analízisben csak lassan kezdett kibontakozni az önálló személyisége és pályáján – hol addig csak bukdácsolt – most sikert aratott. Ekkor lépett fel a megsütött csecsemõ fantázia, itt irányult elõször a bátyja, mint külön személy ellen az agresszió és ezt követte kivédhetetlenül a pánik, hiszen az elkülönülés még csak a felszínen következett be, a mélyben minden veszélynek, mely bátyját sújtotta, õt is érnie kellett. E rövidre zárt, önmaga ellen irányult agresszió késztette, hogy nálam keressen védelmet, amint késõbb elmondta: nem megfojtani akart, hanem a térdemet akarta átölelni.
Gondolom, ez az epizód mindenben megfelel az acting out kritériumainak. Szeretném benne kiemelni a tárgy kapcsolat primitív, majdnem biológiai szintû megjelenését: a kapaszkodást és a térbeli közeledést. És mindjárt egybe is vetve a bukfencezõ nõbeteggel: a közeledés a nõbeteg esetében rátalálási, a férfi beteg esetében még tapogatózó, de már irányított cselekvési szintet mutat. Egyben – valamennyi eset tanúságaként – szeretném megerõsíteni a Hidas dr. által – Ferenczi után – hangsúlyozottakat: a pszichoterapeuta megtagadó magatartása kedvez az acting out képzõdésnek.
A következõ – és egyben utolsó – betegbemutatással az acting outban megjelenõ személyiség fejlõdési zavarok közelebbi szerkezetét szeretném demonstrálni:
Harmincas évei elején lévõ férfiról van szó, a valódi kényszerneurózis minden jelével: kételkedési kényszer, folytonos újrakezdés, nézelõdési – vizsgálódási kényszer, ceremóniákkal. A vizsgálódások részint a külsõ tárgyakat, részint a saját testét illetik: ez utóbbi esetben – hipochondriaszerûen – mély aggodalommal, szorongással társulva. Ha külsõ tárgyról van szó, akkor azok szennyezettségét, kopását, rongálódási fokát kell vizsgálni. A kényszereket – mint robotmunkát – idegennek érzi, és nem egyszer pszichózisra emlékeztetõ módon kerül velük szembe. Pl. a végtelenbe nyúló, újra és újra kezdõdõ vizsgálódások kimerítik, s ilyenkor – sokszor hangosan – tiltakozik: „hagyj békét már!” Mindig tisztában van azzal, hogy a kényszerítõ hatalom benne foglal helyet, de azt, személyiségén belül elkülönültnek éli meg. Kezelések alatt gyakran ad ilyenféle jelzést: most egy hang azt mondja…(például „nagy az ováció”, vagy „ezt körül kell járni”). A hangot nem helyezi kívül: benne szól, nem is annyira akusztikai jellegû, mint gondolatszerû, de amely gondolat csupán néhány élesen körülírt szó. Ez az adott gondolati környezetbõl csupán néhány élesen körülírt szó. Ez az adott gondolati környezetbõl ugyan kiszakadtan jelentkezik, de a hova tartozandósága könnyen megállapítható: mindig tartalmaz valami kritizáló, elismerõ, vagy figyelmeztetõ jelleget – s már itt megmondhatom -: maga a beteg jött rá, hogy ez az apja hangja, az apáé, akit 1944. decemberében deportáltak, s aki többé nem tért vissza. A betegben állandó feszültség uralkodik, könnyen robbannak az indulatai, szóban és tettben is. Ha az indulati cselekedethez nincs társas tér: önmaga ellen fordul, pofozza magát, fejét falba veri. A nõket élesen polarizálón éjszakai és nappali típusokra osztotta, az érzelmi kapcsolat ismeretlen valami volt elõtte. Évek óta állandó szerelmi keresésben élt, ehhez kapcsolódik az elmondandó acting out jelenség is.
Hetenként egy, esetleg két este – az aktuális feszültségi viszonyoktól függõen – csatangolni indul a városban. Ilyenkor – azon a címen, hogy nõt keres – lokálról, lokálra jár: mindenütt megiszik három centi tömény italt, kifejezetten azzal a céllal, hogy a nõkkel szemben való félelmét legyõzze.
Az éjszakai bolyongásai órákig szoktak tartani – a kitûzött cél szempontjából eredmény nélkül -, ezeknek nyomán jutottunk el egy másik kóborlási emlékhez.
1945. nyarán – 15. évében volt – hozzájutott egy kerékpárhoz, s azzal neki indult az országnak. Céltalanul csavargott a bécsi országúton, s így jutott el Dorogig. Kérdéseimre kiderült, hogy Dorog volt az utolsó hely, ahol apját még látták Magyarországon. Majd azt is elmondta, hogy amikor apját hurcolták, idõrõl, idõre kapták az értesítéseket: itt látták, ott látták, s késõbb – a céltalan bolyongás után – ezeket a helyeket tervszerûen végigjárta.
Az összefüggések kedvéért el kell mondanom, hogy a betegem és az apja között sajátos, talán nem is oly ritka, patogenitást magába rejtõ kapcsolat alakult ki. A szövõdött, sokoldalú kapcsolatból itt, csak néhány szálat akarok láthatóvá tenni:
1. Az apa kifejezetten rendszeretõ ember volt, talán kórosság határán, esetleg azon belül.
2. Elvei voltak, melyeket ellentmondást nem tûrõen kényszerített rá egyetlen gyermekére.
3. A rendszerezés, rendesség, tisztaság minden tekintetben, mint áthághatatlan törvény, és megkövetelt gyakorlat vette körül – születése pillanatától.
4. Kapcsolatukban kialakult egy kifejezetten szado-mazochisztikus jelleg – és ez fûzte õket szorosan egybe -: az apa gyakran büntette a fiút – sokszor elég súlyos veréssel, emellett az apa kedvenc játékához tartozott, hogy fiának „tréfából” különbözõ testi fájdalmat okozzon. Ugyanakkor a fiú ingerkedett az apjával: tudatosan addig bosszantotta, míg csak apja meg nem verte õt. Kedvenc játéka volt a gyermeknek, hogy elbújt és heccelõdõ hangokat adva próbálta apja figyelmét és haragját magára terelni.
Meg kell említenem a betegnek egy „szokását”, melyet nem mint neurotikus tünetet élt meg, hanem mint játékot. Utcán, autóbuszon belekötött az emberekbe – mindig férfiakba – melybõl nem egyszer verekedés támadt. Vita és verekedés közben már szó sem volt játékosságról: roppant izgalom fogta el, az esemény teljesen magával ragadta. Az igazság megvédését életcéljának tartotta, sokszor – tudatosan is – beleélve magát egy-egy Hemingway-alak férfias szerepébe. A kötekedéseit is úgy intézte, hogy azzal a tekintélyt, vagy a kispolgárt sújtsa. A bújócska játék és az ingerkedés sûrûn felbukkant kezelés közben is: ha a kényszerei erõsebben kínozták, feszültebb állapotban volt, beugrató kérdéseket tett fel, gorombán, vagy gunyorosan odamondogatott, s végül megkérdezte: vajon megsértõdtem-e?
A kimeríthetetlen apa-fiú játék nemcsak ezekben az acting out-szerû jelenségekben mutatkozott meg szinte napról-napra, hanem idõnként a neurotikus tüneteiben is, elég leplezetlenül napvilágra került. Olykor éjszaka, sötétben – egészen gyereki módon – félelem fogta el, hogy hirtelen megjelenik valami kísértet, vagy a bújócska játékra emlékeztetett az az idõnként jövõ érzése is, hogy van valaki a szobában, valahol elrejtõzve.
A betegben nem éltek tudatos homoszexuális rezdületek, de álmaiban bõven lehetett ilyeneket találni. Egyik álma egészen leplezetlenül arról szólott, hogy átölel egy fiút, s ez nagyon jó érzés volt, olyan, amilyet nõ mellett még sohasem érzett. A nõvel való kapcsolatát mindig, mint valami sötét árny feküdte meg a függõségtudat, s a tartozás-érzés. Ezeknek kitenyésztésében a konverziós rosszullétekre hajló anyjának nagy szerepe volt. A beteg említett álmában ez alól a nyomás alól való felszabadulás jelenik meg. A betegnek az apához való csapódása azonban nem hozott megoldást. Az apával való azonosulás rosszul sikerült, súlyosan terhelte az ambivalencia, amint az a személyiség szerkezetben könnyen bekövetkezõ disszociációból is észrevehetõ.
Említettem a betegben kezelés közben fel-felbukkanó hangokat, melyek apai figyelmeztetõ szavaknak bizonyultak. A „felettes-én” és az „én” bizonyos szétválásának lehettem e jelenségben tanúja: emellett szól az is, amit Freud az Ich und Es-ben ír: „… semmiképpen sem tagadhatja a felettes-én sem a hallott dolgokból való származását. Hiszen a felettes-én az énnek egy része, és ezek a szóképzetek (fogalmak, absztrakciók) azok, amelyek révén a tudat számára hozzáférhetõ.” Itt emlékeztetek a beteg kifakadására is, amellyel, mint egy külön személyhez fordult a benne élõ kínzója ellen: Hagyj már békét! És ide kívánkozik, hogy újra megemlítsem az ön-pofozást, fejének falba verését, ha feszültségén a robotba végzett kényszer feladatok sem segítettek.
E kóreset töredéket összefoglalva azt mondhatom, hogy e beteg létezését a pubertástól kezdve – az apától való reális elszakadás óta – oly szinten próbálta megoldani, amely libidó-szervezõdés szempontjából nem haladta meg a korai anál-szadisztikus fokot, és ennek megfelelõen érett tárgykapcsolatról szó sem lehetett, és – erre a fejlõdési szintre különösen jellemzõen – az erõs ambivalencia uralma alatt állott. A beteg ugyan úgy nem ismert kielégülést, csak viszonylag is feszültségmentes állapotot, mint ahogyan nem ismert egyértelmû, erõs ambivalenciáktól mentes kapcsolatot sem. A csaknem állandó magas indulati feszültséget a kényszer tünetei szakadatlan féken tartották és morzsolták, de ha, fõleg, társas térben ezek végrehajtása akadályozott volt, vagy az elintézhetetlenség súlyosan kimerítette: acting out-szerû viselkedési zárlatok, vagy tartósabb cselekmény sorozatok útján is megkísérelte a feloldást.
Elõadásom befejezéseként megkísérlem összefoglalni a mondottakat és levonni azokból egy-két, a pszichoterápiás gyakorlatban is érvényesíthetõ tanulságot. Ezek szerint:
– Az acting out az orvos lélektan figyelemreméltó jelensége.
– Az acting out fogalomnak orvos lélektani területen heurisztikus jelentõsége van. Erre mutat a jelen elõadás sorozat mozgósító hatása, és a még nem lezárt, de várható eredménye is.
– Az acting out jelenség elõfordulási területe nem korlátozható egyes kórformákra, például a karakterneurózis körére. A bemutatott betegek közül az elsõ nõbeteg karakter neurózisnak (és pedig epileptoid jelleggel) minõsíthetõ, a többi beteg kényszer neurotikus volt. Itt jegyzem meg: fóbiás szorongásos betegek életvitele megváltozhat, beszûkülhet ugyan, de – tapasztalatom szerint – ezeknél a pszichoterápiás szituációban sem lép fel acting out. Az összefüggések megvizsgálásra érdemesek.
– A referált esetek amellett szólnak, hogy acting out mind epizodikusan, mind longitudinálisan elõfordulhat. Az utolsó beteg talán elfogadható az együttes elõfordulás példájaként.
· A tárgykapcsolat súlyosabb zavara minden esetben megállapítható volt. A kapcsolatok Freud és Ábrahám értelmében vett anál-szadisztikus jellege a kényszer neurotikusok esetében fellelhetõ volt. A személyiség struktúrában bekövetkezõ dezintegrációért elsõ sorban a kora gyerekkori zavart fejlõdés, ill. az e fokra való visszaesés tehetõ felelõssé.
· Az allo- és autoplasztikus tendenciák egyaránt fellelhetõk voltak. Az elsõ nõbeteg környezetalakító tendenciájában nagy szerephez jutott a választás.
· Az acting out jelenségeket mutató betegek terápiás befolyásolhatósága nehéz. Az állandósult hibás dinamikaszabályozás, magatartás, életvezetés – tehát tartósan rögzült elváltozások – miatt ajánlatos az óvatos, a feszültségeket nem túlzottan fokozó karakter analízis.
· Végül: a túlzott, következetes frusztrációt kerülni kell. De vigyázni kell arra is, hogy engedékenységünkkel a beteg acting outjait ne szolgáljuk ki.
Vissza az előzőre